Barabási Albert-László

Amikor a csapaton belül túl erős az összetartás, (...) a klikkszellem elhatalmasodik, vagyis a csapat mindenáron kitart egy hibás terv mellett, ahelyett, hogy alternatív megoldásokban gondolkodna.

A siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, és arról, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet.

A siker kollektív mérőszám, amely azt mutatja meg, hogy az emberek hogyan reagálnak a teljesítményünkre.

Mindannyian csomópontok vagyunk egy olyan hálózatban, amely több milliárd más csomóponttal kapcsol össze minket. Ahhoz, hogy lássuk, hogy valaki milyen hatást gyakorol a kollektív környezetére, először is a saját hálózatában a többi csomópontot kell megvizsgálnunk, pontosabban az ezek által adott reakciót az illető teljesítményére.

A hírnév olyan palást, amely mindent beborít.

Kurátorok, történészek, galériatulajdonosok, műkereskedők, ügynökök, aukciósházak és műgyűjtők láthatatlan hálózata, amely meghatározza, hogy mely műtárgyak kerülnek kiállításra a múzeumokban, illetve hogy mekkora összeget vagyunk hajlandók kifizetni az egyes művekért. Ezek a hálózatok ráadásul nem pusztán azt jelölik ki, hogy mi lógjon a múzeumok falain, de azt a parancsot is tőlük kapjuk, hogy mely művekért álljuk sorba, csak hogy láthassuk őket.

A siker kollektív jelenség, amelyet úgy tudunk mérni, hogy megfigyeljük, a környezetünk miként reagál az adott teljesítményre.

A művészvilág egy parányi sziget, amelynek tagjai maguk határozzák meg az értékeiket. Lehet, hogy egy piszoár nem más, mint egy mosdóhigiéniai termék, de ha egy galériában állítjuk ki, címet adunk neki, és ellátjuk a művész kézjegyével pontosan úgy, ahogyan az ünnepelt műtárgyakat, a legközönségesebb használati tárgy is kivételes jelentés hordozójává válhat. Tehát amikor megállapítjuk valaminek az értékét, egyértelműen a kontextus számít.

Aművészvilágban a siker szimbiotikus. (...) A siker lényegében egyfajta önmagába való visszacsatolást jelent, amelyben a galériák a hírnevüket öregbítik azáltal, hogy nagynevű művészek alkotásait állítják ki, a nagynevű művészek pedig a hírnevüket leginkább annak köszönhetik, hogy neves galériák állították ki a műveiket. Trükkös, ugye?

A művészvilág mocskos kis titka, amely immár nyílt titok, abban áll, hogy ha valaki egyszer befutott, onnantól már mindenkinek az az érdeke, hogy az illető "befutott" is maradjon. Ha egy műgyűjtő több millió dollárt fizet ki egy műalkotásért, akkor neki, a művésznek és persze a galériának is elemi érdeke, hogy annak a bizonyos műnek az értéke legalább ezen a szinten maradjon a jövőben is. A galériák nem élnének meg, ha nem léteznének műgyűjtők. Ahogy a múzeumok sem. A múzeumok igazgatótanácsában pedig szintén műgyűjtők ülnek.

A gond az csupán, hogy a józan ítélőképességünk soha nem teljesen józan.

Való igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert. Csakhogy rengetegen gyakorolnak, így nagyon sokan el is jutnak a mesterszintre. Ezért aztán a felső korlát közelében a döntő különbség már nem a teljesítményen múlik.

A siker gyakran csak a nagy számok törvényének engedelmeskedik. Aki meg akar nyerni egy versenyt, induljon sok versenyen. Aki meg akar kapni egy állást, jelentkezzen minél több állásra. Aki főszerepet akar egy darabban, az menjen el minél több meghallgatásra. (...) Ahogy növelhetjük a lottón a nyerési esélyeinket, ha egyszerre több szelvénnyel játszunk, úgy az is biztos, hogy sokkal nagyobb eséllyel kapunk meg egy vágyott szerepet, ha újra és újra próbálkozunk.

A siker önmagát gerjeszti, és folyamatosan nő a mértéke. Vagyis akinek egyszer sikerült, annak újra sikerülni fog. És újra. És újra.