Az Ezeregyéjszaka meséi

Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem Szívem vérét és szemem bogarát; Arcom lett volna lábad szőnyege. Hogy puhán léphess pilláimon át.

E Földön itt a lábad szűk ösvényen halad, Ki nem kerülheted elrendelt utadat. Feléd a sorsnak könyve arany betűkkel int, Nem élhetsz és nem hallhatsz, csak végzeted szerint.

Meddig szakít a sors még tőled el? Könnyem már elfogyott, kínom betelt. Barátságunkat így kettétöröd? Gyötörsz, ebben telik hát örömöd?

Kesergő, bús, szerelmes panaszra mit feleljek? Emésztő érzelemtől engem vajon mi ment meg? Szerelmi kín hevéről magunk helyett, ha szól más, Beszéde mit sem ér, hisz nem lát belénk a tolmács! A kedves visszatértét szívem sorvadva várja,
De ó, a hosszú tűrés gyilkosság, lassú máglya, Nem hagytál mást nekem, csak gyászt és tengernyi könnyet, Hervasztják sárga arcom, csak jönnek, egyre jönnek, S te, messzetűnt szerelmem, kit nem látok szememmel, Hát elszakadt fonalunk többé már nem veszed fel? Benned letűnt szerelmünk egy csöppje sem dereng, Mely áthevítené köztünk a Végtelent?

Ó, jaj, szegény pilláim álma elveszett, Add vissza véle együtt elillant eszemet! Aki a szerelemnek kinyitja a kaput, Annak bizony az álma a tárt kapun kifut.

Csak jó érzésű ember tud titkot tartani, A legkülönb, aki sosem fog vallani. Akár a régi ház: bezárja titkodat, A kulcsa elveszett, az ajtaján lakat.

Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya, S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra, Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve, S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le, Imára tárja karját az ájtatos Természet, A feltámadt, új nappal kitárult köntösének. S villám-tekintetétől halandók könnye árad Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.

Ember! Tetted szerint mérnek meg e világon, A tett a lélek fáján ül, mint levél az ágon. Mit másról mond ki szád, terólad az kel szárnyra, Ne rágalmazz sosem, hogy hír rólad se járja. Mosdatlan ne legyen sohasem egy szavad, Mert visszaszáll reád egyetlen perc alatt.

A fényes győzelemnek fáradság, kín az ára, Az áhított siker álmatlan éj leánya. Kit gyöngyért hajt a vágy, s a szíve reszket érte: Az búvár lesz: leszáll a zord tengerfenékre. Ki dicsőségre vágyik, de érte semmit nem tett, Oly álmot álmodik, amely nem teljesedhet!

Búba merültnek mondd: a bánat nem örök, A gond is elrepül, akár az örömök.

Egy régi arab legenda szerint, mikor Isten szétosztotta az értelmet, a görögöknek a fejébe, a kínaiaknak a kezébe, s az araboknak a nyelvébe rejtette.

Bűvös, sötét szemén villámló fénysugár, Az ő orcáin nyílik a legszebb rózsaszál. Haja kibontva leng, mint éjszín fergeteg, Szűz homlokán derű és tiszta fény remeg.

Ha kedved féktelen s mulatni vágyna már, Négy eszköz kell ahhoz: lant, hárfa, síp, gitár. És kell, hogy közbe négy szellemkéz hintsen ott Viola, szegfű, rózsa és mirtuszillatot. S ha megvan mindahány, kell még e négy dolog: Csengő arany, virág, madárdal s jó borok!

Hatalmasok erénye: Türelem Nem tölti bosszúját gyengébbeken. Barátságunkra kérlek, legyen szived, Bűnös miatt ártatlan vérét ne vedd.

A hazugság olyan, mint a füst, az igazság pedig szilárd alapokon nyugszik, és az igazság fénye elűzi a hazugság sötétjét.