Axel Hacke
1956. január 20. — német újságíró
Őszintén szólva korábban nem sokat törtem a fejem a tisztességről, az nekem mindig valami természetesen jó dolog volt. Tisztességesnek lenni azt jelenti, gondoltam, hogy tekintettel vagyunk másokra, akkor is, ha éppen nem okvetlenül van hozzá kedvünk, tehát: a villamoson átadjuk a helyünket az idősebbeknek, még ha mi magunk fáradtak vagyunk is; meglátogatjuk beteg barátunkat, még ha nem érünk is rá; nem tolakodunk előre a sorban, még ha sietünk is; elmegyünk egy temetésre, hogy lelki támaszt nyújtsunk a hátramaradottaknak, még ha éppen nincs is nagy kedvünk hozzá... első megközelítésben például ilyen egyszerű dolgokat jelent a tisztesség.
Nincs az az ember, aki mindig tartani tudná magát az elveihez.
A tisztességhez szerintem hozzátartozik az őszinteség is abban az értelemben, hogy hátsó szándék nélkül beszélünk és cselekszünk. Képesek vagyunk kritikus szemmel látni saját szavainkat és cselekedeteinket. És megvan bennünk az akarat, hogy a lehetőségekhez képest ehhez tartsuk is magunkat.
Vannak értékek, amelyek fontosabbak annál, hogy ki a jobb, ki győz, ki sikeres, ki arat diadalt.
Az ember akkor se vegyen részt tisztességtelen dologban, ha az amúgy szokás.
A tisztesség, ha úgy vesszük, afféle szociális kenőanyag, amely bármelyik társadalmat működésben tartja.
Sok tekintetben elvesztettük az érzékünket az iránt, mit jelent társadalomban élni, összetartozni, vitatkozni, sokszor már nincs eszményképünk, nem tudjuk, mit jelent polgárnak lenni, hajszol bennünket a technikai fejlődés, az állandó önkifejezési kényszer.
Az állandó bizonytalanság korszakában élünk, minden vonatkozásban. Mindenkinek számolnia kell azzal, hogy élete során többször is kénytelen lesz szakmát váltani, változtatni, módosítani. Egyáltalán, napjainkban a munka állandó tanulást jelent.
Olykor félresikerülhet valami, de ettől nem dől össze a világ, csak szörnyen vicces.
Bonyolult világban élünk, ahol az internet és a globalizáció hatalmas terében folyton olyan dolgok ütköznek egymással, amelyek máskor lazán ellebegnének egymás mellett. Mert nem ugyanaz, ha ott ülünk valakivel szemben és a szemébe kell mondanunk valamit, vagy pedig a számítógépünk billentyűzete fölé görnyedve kikürtölünk valamit a térbe, aztán kimegyünk kávét főzni, és már meg is feledkeztünk a dologról, miközben a másik jeges borogatást szorít a púpjára, amelyet a rasszizmus bunkósbotjával mi "növesztettünk oda", vagy dühtől habzó szájjal választ fogalmaz, amelyet mi már el sem olvasunk, mert, mint mondtam, éppen kávét főzünk.
A tehetetlenség és a félelem olyan kombináció, melynek elemei kölcsönösen erősítik egymást, mert ha valaki fél és közben úgy érzi, nem tehet semmit a félelmét előidéző okok ellen, azt előbb-utóbb teljesen hatalmába keríti a félelem.
A közösségi média hatalmas üzletet csinál abból, hogy a figyelemnek nem akaródzik vesződni és koncentrálni, hogy szétszórtságra, kellemes időtöltésre, szórakozásra vágyik, és mivel ráadásul a tömegek figyelme hiánycikk, megszerzéséért nagy konkurenciaharc folyik. Ebben az üzletágban az nyer, aki a legjobban kiszolgálja a figyelem igényeit, akinek nem derogál provokálni, aki nem riad vissza az aljasságtól, mások megsértésétől. Fő, hogy a világ felfigyeljen, klikkeljen, felháborodjon, beszéljen és írjon.
Akinek az általános valóság túl áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, aki úgy érzi, hogy ő ebben a valóságban egy senki, olyan valaki, akinek hallgass a neve, és akinek nincs mit mondania, nincs beleszólása az élet alakulásába, se tágabb, se szűkebb értelemben, az saját valóságot épít magának. Mert az ember, ha teljesen jelentéktelennek érzi, nem bírja elviselni önmagát sem.
A hazugság éppolyan szédítő sebességgel terjed, mint a tudás, ám a hazugság penetránsabb az igazságnál, igen, a legnagyobb hazudozóknak éppen az a céljuk, hogy olyan sokat és olyan szemérmetlenül hazudjanak, hogy az embereknek még az igazság is hazugságnak tűnjön, mert már nem tudnak különbséget tenni a tények és a kitaláció között.
Az embert nem mindig érdekli az igazság. Miért nem? Mert olykor valami más fontosabb neki. Micsoda? Az ősi vágya olyan történetek iránt, amelyek megmagyarázzák, leegyszerűsítik, érthetővé teszik neki a világot.