Almási Kitti
magyar klinikai szakpszichológus
Nem azért vagy szerethető, amit teszel és amit olyan klasszul teszel, hanem azért, ami vagy, aki vagy, ezeken túl vagy ezektől teljesen függetlenül.
A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés erre a célra tökéletesen alkalmas eszközök - az illúzió szintjén legalábbis.
Valakinek már a kapcsolat ideje alatt megterhelő az eltávolodás, hogy megváltozott valami, és így megkönnyebbülést hoz a döntés. Másoknak a szétváláskor olyan, mintha kihúzták volna a talajt a lábuk alól. Megszűnik egy pillanat alatt az a koordináta-rendszer, amiben addig léteztek, az egyetlen, amiben el tudták képzelni magukat, amiben azt hitték, szeretve vannak.
A közhiedelemmel ellentétben a fiúk, férfiak is egészen mélyen élik meg a szakítást, sőt, megkockáztatom a szakmai tapasztalataim alapján, hogy néha jobban összetörnek, mint a lányok, csak nem engedik meg maguknak azt a kiszolgáltatottságot, hogy ezt mások is láthassák.
A szakítás egy fontos dolognak a végét, a testi-lelki-szellemi kapcsolatunk lezárását jelenti, ami lehetett bármilyen rövidke is, de az életünk, a történetünk részévé vált.
A szerelmi kapcsolatainkban érzelmileg kiszolgáltatottá válunk, ezért a szakítás veszteségélménye rendkívül megrázó. Fel kell dolgoznunk, hogy nem kellünk, nem eléggé kellettünk a másiknak. A legtöbben úgy élik meg, hogy egy részük meghal ilyenkor, ami pótolhatatlan, és ami így, ebben a formában már nem lesz újra. Minden ilyen csalódás arra késztet, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk, hogy ezt ne tehessék meg velünk.
A pozitív hozzáállás haladó változata, amikor olyan embernek is képesek vagyunk jót adni, akitől nem jót kapunk.
Ha (...) a gyökérproblémát sikerül megragadni, akkor a felszíni tünetekkel túl sokat már nem kell vacakolni.
A tagadással nem kizárjuk, hanem sokkal inkább behívjuk az életünkbe azt a dolgot, amitől tartunk.
Az őszinteségben erő van! Az őszinte, önmagát felvállaló ember izgalmas, tiszteletet ébreszt, és sokakban olyan érzést is, hogy végre valaki kimondta helyettem, amit én is érzek!
Az ember azáltal is definiálja önmagát, hogy kikkel és miben vesz részt.
Jó néha "érdemtelenül", "ingyen" adni, és amit adtunk, azt engedjük el, ne várjunk érte semmit.
Amit másokról mondunk, sokkal inkább rólunk árulkodik.
Épülni és szabaddá válni attól lehet, ha valamiért teszünk, nem pedig valami ellen.
Ideális esetben az Igazi olyan személy, akiről úgy gondoljuk, hogy büszkék lennénk rá, hogy ő a társunk, és ő is büszke lenne ránk. Olyan, aki által még jobban önmagunk lehetünk, mert ahelyett, hogy megfelelési kényszert vagy szorongást éreznénk mellette, inkább feloldódunk és meg merjük mutatni önmagunkat. Olyan valaki lehet erre alkalmas, aki valóban érdeklődik irántunk, és aki minket is érdekel.