Alföldi Róbert

A belső szabadsággal szemben a diktatúra tehetetlen.

Az ember csak saját magának rontja el az életét, ha egyfolytában azt sulykolja, hogy az mennyire nem jó.

Ha nem tudjuk lerakni a múltat, akkor se jelenünk, se jövőnk nincs.

Az interjúhoz két ember kell. Két egyenrangú ember. Függetlenül az Oscar-, Nobel- és egyéb díjak számától.

Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám attól, hogy máshol vagy.

Nagyon nem értem, hogy azok, akiknek az lenne az egyik legfontosabb feladatuk, és ezt úton-útfélen hangoztatják is, hogy oly módon változtassák meg a világot, ezt az országot, hogy az a szeretet felé tartson, miért akarják meghatározni, hogy mi a jó szeretet, hogyan merik kijelenteni, hogy mi igazi és mi hamis.

Az európai kultúra alapköveként emlegetett Biblia semmi másról nem beszél, mint a szeretetről. Arról a szeretetről, ami nehéz, nem arról, ami könnyű, amikor a szeretet tárgya úgy viselkedik, ahogy nekem tetszik, azt mondja, amit én akarok, hogy mondjon, úgy szeret, ahogy nekem tetszik. Így könnyű szeretni, hiszen a szeretet nem a másikról szól, hanem rólam, akinek elvárásai vannak, hogy miként és hogyan kell működnie a másiknak, hogy az normális legyen.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki kit és hogyan szeret, legfeljebb irigylem az összetartozást, a szenvedélyt, a két ember között létrejövő összhangot, a messziről sugárzó erőt és a szeretetet.

Minden olyanhoz fontos csatlakozni, ami arról szól, hogy egyenrangú félnek tekintsünk minden másik embert.

Hogyha vállalod magadat, meg megmutatod azt, amit tudsz, meg igazán ki van nyitva a szíved meg a lelked, akkor az lesz a fontos, és nem más.

A gyáva ember nem vállalja a tetteiért a felelősséget. Mert fél. És könnyebb és egyszerűbb a többiekkel együtt ordítani, mert még azt is csak tömegben meri. A gyereket felállítjuk a hisztiből és szembesítjük a tetteivel. Mi felnőttek, és okosok, és bátrak, és egyenesek és becsületesek, mikor fogunk szembesülni tetteinkkel?

Kevés olyan hely van, ahol annyi "különb" ember él, mint itt Magyarországon. És olyan fájdalmas látni, hogy ebből viszont semmi sem érződik. Mert csak az üvöltésünket lehet hallani, hogy kinél és hogyan vagyunk különbek és jobbak és magyarabbak, és ilyenebbek, meg olyanabbak. És mindent ők csinálnak rosszul. Érdekes, hogy nem tűnik fel nekünk, hogy ha mindannyian különbek vagyunk, akkor kik azok, akik aztán valahogy mégsem.

Én nem provokálok, csak nem mismásolok. A kettő nem ugyanaz. A mai társadalmi közeg arra épül, hogy sunnyogjunk. Nem mondunk igeneket, nem mondunk nemeket. Nem állunk ki valami mellett, mert azon agyalunk, hogy az hasznos-e.

Hiszek abban, hogy Magyarországon a teljesítmény számít, hiszek abban, hogy az elvégzett munka elnyeri méltó jutalmát, hiszek abban, hogy a nehézségeken valódi nemzeti összefogással úrrá leszünk, hiszek abban, hogy minden itt élő állampolgár magyarsága ugyanannyit ér, és hiszek abban, hogy munkámmal hozzájárultam és a jövőben is hozzájárulhatok hazám boldogulásához.

Azoknak az igazgatóknak a munkája állta ki az idő próbáját, akik azt a nehezebb utat választották, hogy nézőiknek olyan erejű és mélységű előadásokat adtak, melyekben a hősök és antihősök sorsa segített megérteni a közös múltat, a közös jelent és a közös jövőt. Ez a szembenézés soha nem volt, soha nem lesz könnyű. Az ő példájukat szeretném továbbra is követni.