Ábrányi Emil (ifj.)
1851. január 1. — 1920. május 20. magyar költő, műfordító és újságíró
Sejtem, tudom, hogy nincs halál!... Amint lejár a földi élet, A láthatatlan tűz: a lélek Lobogva más csillagra száll.
Elhervad gyorsan minden szép virág, Elfonnyad mind, amit kert s rét terem, De mely nyujtotta e virágokat: Örökké él maga a szerelem!
Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.
Rajtam pihent a könny-áztatta szem,
S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem!
Hatalmas, szép nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsőt rebegve, Végsőt sóhajtva!
Boldogságommal nem dicsekszem, Bár ajkamon csaknem kitör. Ó hányan vannak a világon, Kiket nehéz bánat gyötör... Szegények, ennyi boldogságot látva, Önsorsukat fájóbban érzenék. Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást, Hogy társamul téged adott az ég!
S ha elenyészünk végképp odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen!
Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.
Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!
Nekem te most is az vagy, ami voltál, Mikor először keblemre hajoltál: A legjobb, legszebb, leghűbb szerető! A több mint angyal -: az igazi nő!
Sok bánat ért, de mindent elviseltem, Melletted élve, téged fogva át, Mint a madár, mely párjához simúlva Könnyebben tűri erdők viharát. (...) Ha lelkem csügged és elszállni vágyik E földről, hol nem szívesen marad; Szerelmed az, mely vissza-vissza térit, Mint tavasz a vándor-madarat.
Ha földi léted végpontjára értél, Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél.
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz! Egy durva szó elég, Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd Szerelme szép egét!... Borúlt ég újra földerűl, Hint még szebb sugarat... Ez gyöngédebb ég: itt a folt Örökké megmarad!
Facebook
Pinterest