Idézetek a tehetségről
A veletek született értékes tehetség kárba vész, ha nem építünk rá, ha nem aknázzuk ki szakszerű oktatással!
Sarkalatos kérdése ez a jövőnek, hogy az intelligenciát, ami tömegcikk lett, mire használja az ember. Az állathoz közelebb álló ösztönök rafinált játékaihoz, vagy a felülemelkedéshez.
Nem tudom sajnálni azokat, akik eltékozolják a tehetségüket; undort keltő, sőt még annál is rosszabb, hazafiatlan.
Törékeny az emberi test. Félelmetesen bonyolult rendszer, apróságok igen gyakran okoznak benne meghibásodást. És ha már meghibásodott, legtöbbször nehéz megjavítani. Egy szuvas fogat vagy egy görcsös vállizomzatot talán helyre lehet hozni, de sok minden mást meg nem. Mégis mennyi értelme van a tehetségnek, ha erre a rövid távon is kiszámíthatatlanul működő, megbízhatatlan alapra kénytelen támaszkodni?
A tehetség talán tünékeny. És lehet, hogy kevesen képesek mindvégig életben tartani. Csakhogy ami belőle születik, az meg időnként a lélek nagy nekirugaszkodásait szüli. Az egyént meghaladó, egyetemes, már-már önjáró jelenségeket.
Akiknek megadatik, azok legtöbbször életük felperzselésével és túlságosan korai halállal fizetik meg a zsenialitás árát. Mintha olyan egyezséget kötnének, melyben az életük a tét. És azt már nem tudom megmondani, hogy istennel vagy az ördöggel egyezkednek-e.
A tehetség olyan, mint egy edény. Akárhogy erőlködsz, akármekkora erőfeszítéseket teszel, nemigen változik a mérete. És egy meghatározott mennyiségű víznél nem fér bele több.
Nincs kreatívabb... és nincs pusztítóbb... mint egy ragyogó elme, aki a rosszat választja.
A tehetségnek része az az önerő, ami minden retorzió ellenére képes megmutatni magát. Ezt az ideát erősíti az a sok mostoha sorsú alkotó, aki az elemekkel is képes volt szembeszállni, hogy érvényre jusson. Ugyanakkor nem látjuk azokat, akiket elbuktattak a körülmények. Ráadásul nem a kimagasló adottságúakról kell csak beszélni, hanem az átlagosakról, akiknek szintén meg kéne kapniuk a képességeiknek megfelelő tudást. Róluk már végképp megfeledkezik a rendszer, és sajnos legtöbbször benne ragadnak a körülményeik zárványában. Ezért megvetem azt a társadalmi gondolkodást, irtózom attól az oktatáspolitikától, amelyiknek nem az az elsődleges, hogy mindenki az adottságainak legmegfelelőbb életutat kaphassa meg.
Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.
Valamennyi jelentős felfedezést elszántság és tehetség hozott létre olyasmiből, ami a közvélemény szerint tévedés volt.
A világ összes értelme és elszántsága sem képes művészetet létrehozni a tehetség szikrája nélkül.
Néha az az érzésem, minél nagyobb művészi tehetség valaki, annál kevesebb józan esze van a mindennapi életben.
A sok művészt igazából az élet szüli. Nem iskolák és jenki kávézóláncok meg manapság divatos romkocsmák és geek szemüvegek, vagy elnyűtt szvetterek gyártói ontják magukból a művészeket, még ha ezt sokan is hiszik. Egy svájcisapkától és hónod alá csapott Tolsztoj-kötettől nem vagy irodalmár.
Egy művész alkotó géniusza, ha nem is szükségszerű, hogy ennek tökéletesen tudatában legyen, mindig arra törekszik, hogy formába öltöztesse valamely álmát. Ez az álom irányítja minden erőfeszítését, s a művész a kudarcok, félsikerek, sutaságok vagy szerencsés véletlenek sorozatán keresztül tapogatódzva igyekszik megragadni, foglyul ejteni - míg csak egy szép napon végre valóságra tudja váltani. A mesteri tudás, mindent összevetve, mintha nem is annyira a kifejezési eszközök elsajátításából következnék, mint abból, hogy a művész birtokba veszi azt a belső igazságot, amely egyszersmind sajátos nyelvre is kényszeríti. Az alkotó szellem mindenekelőtt ennek az álomnak az eredménye.
Facebook
Pinterest