Idézetek a kapcsolatról
Én nem félek. Az ölelés az utazáshoz, a sétához, a kiránduláshoz kell. Szeretném veled látni a világot, és ha szorosan átfogjuk egymást, akkor nem veszhetünk el.
Minden szeretet függ valamitől. Csak muszáj leszögezni, milyen feltételeket hajlandó elfogadni az ember cserébe a szeretetért. Ez elég könnyen hangzik, miközben pokoli nehéz. Amikor azt akarod, hogy valaki megszeressen, aztán azt, hogy változatlanul szeressen, előfordul, hogy olyan feltételeket is elfogadsz, amelyeket egy ideális világban, ahol minden gömbölyű, ki nem állhatnál.
Azt hiszed, remekül kijöttök, bármiről beszélhettek, hogy a kapcsolatotok szilárd, elégedett vagy, és akkor - föltárul ez a szakadék, rájössz, hogy ott ez a rohadt nagy probléma, amit mindketten letakartatok, egészen addig, míg végül azt hittétek, nincs is. És akkor a semmiből előjön, és ott álltok mindketten a szakadék szélén. És akkor megpróbálod megközelíteni a problémát, de nem tudod - valahányszor lábujjhegyen közelítesz felé, és beszélni akarsz róla, hatalmasra nő, és olyan az egész, mintha gyufát gyújtanál egy olajtartály mellett.
Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, az maga a hiányunk...
Meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktől később bocsánatot kértem - amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az őrültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban.
Néha azok a legveszélyesebbek, akik a legjobban szeretik az embert.
Egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy úgy lehet meghódítani az embereket, ha ugyanolyan hajlamot színlelünk, ha az ő szájuk íze szerint bölcselkedünk, tömjénezzük a hibáikat és bármit csinálnak, magasztaljuk őket. Nem kell félni, hogy esetleg túlzásba visszük a hízelkedést, vagy hogy kilóg a lóláb: épp a legravaszabbakat lehet a legkönnyebben felültetni, és nincs az a nevetséges pimaszság, amit le ne nyelnének, ha dicsérettel van ízesítve. Az őszinteség persze megsínyli az efféle mesterkedést, de ha az embernek szüksége van valakire, kénytelen idomulni hozzá, és csak így lehet megnyerni, arról nem a hízelgő tehet, hanem az, aki azt akarja, hogy hízelegjenek neki.
Mindannyian kapcsolatban állunk egymással, egy láthatatlan szál köt össze bennünket, mely a végtelenbe nyúlik és ugyanakkor sérülékeny. Bár összetartozunk, mégis mind külön egyéniségek vagyunk. Üres porhüvelyek, megtöltve végtelen számú lehetőséggel. Gondolatok kavarognak bennünk, hit, meggyőződés, emlékek és tapasztalatok összefüggéstelen foszlányai. Lehetünk-e ezek nélkül önmagunk? Lehetsz-e te önmagad? Ha ez a láthatatlan szál, ami összetart minket, megsérülne vagy elszakadna, mihez kezdenénk? Mi lenne a sorsa a magányos és elszigetelt lelkek milliárdjainak? Életünk nagy küldetése hát ez. Keresünk, kötődünk, kitartunk. Ha a szívünk tiszta, a gondolataink őszinték, és együtt cselekszünk, képesek leszünk beteg világunkat meggyógyítani, és egy végtelen lehetőségekből álló univerzumot felépíteni.
Mindketten egymás olvasmányai vagytok, a saját meg nem írt történetét olvassa mindegyikőtök a másikban.
Aki mindenben megért, egészen biztos, hogy teljesen érdektelen irányodban.
Az a fajta egyéniség volt, aki folyton arról beszél, hogy mit csinált, mit látott vagy mit érzett vagy mit hallott. Arról sose beszélt, hogy bárki más mit mondott, mit tett. Az efféléknek olyan az élet, mint valami egyirányú utca... csak a saját útjukat érzékelik benne. A többi ember számukra csak olyan...mint a tapéta a falon.
Mindig megtette, amire kérte, és ráhagyott mindent (...), de az még nem mindig jelenti azt, hogy az ember szeret valakit, ugye? Az is lehet, hogy csak nincs mersze ellentmondani.
A mi kapcsolatunk a férfiakhoz, drágám, azon két tevékenységben merül ki, hogy jogosan elítéljük őket, és indokolatlanul megbocsátunk nekik.
Milyen egyszerű lenne az élet, ha az emberek őszintén és becsületesen közölnék egymással véleményeiket, érzéseiket és gondolataikat.
Hiába voltál csöndes. Hiába voltál forró: Én neked sose hittem. Azért maradtam itten.
Facebook
Pinterest