Természet szépsége
A természetnek legalább nem kell műtét, hogy szép legyen. Egyszerűen csak az, és kész.
Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derűje; a bíborszínű viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék, amik kábítószeres álomhoz hasonlítanak.
Ki tudja, miért van az, hogy amikor a művirágok szépek, azt mondják: "Milyen gyönyörűek, mintha igaziak lennének!" És amikor az emberek valódi virágot látnak, azt mondják: "Milyen szép, mintha nem is lenne igazi!"
Senki nem birtokolhat egy olyan naplementét, amelyet együtt láttunk egyszer. (...) Senki nem birtokolhatja azt, ami a legszebb a Földön - de megismerheti és szeretheti.
Csak ne lenne olyan gyönyörű a világ! A hajnalok! A víz, az erdő! A növények, az állatok! S közben minden nyomorúságukkal, ne lennének olyan érdekesek az emberek!
Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle.
Úgy sajnálom azokat, akik olyan helyen kénytelenek leélni az életüket, ahol soha nem nő kankalin. (...) Tudja, szerintem mik a kankalinok? A múlt nyáron meghalt virágok lelkei, s ez a mennyországuk.
Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ.
A nyugati égbolt alját még a naplemente festette bíborszínűre, de már feljött a hold is, és a tó vize, mint egy nagy, ezüst álom nyújtózott a fényében. (...)
- Nagyon hallgatag vagy, Anne...
- Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik a csend - és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség.
Facebook
Pinterest