Szülő halála
Az ember akkor lesz felnőtt - legyen akárhány éves -, amikor elveszti mind a két szülőjét.
Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
Tudod, mi a legszomorúbb érzés a világon a kínaiak szerint? Az, amikor egy gyerekben végül feltámad a vágy, hogy a szülei gondját viselje, ám ők már rég nincsenek.
Ne sajnáljon engem senki,
nem kell engem vigasztalni,
apám elment, az ő dolga,
mit érzek most, nincs, ki tudja.
Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt.
Nem számít, hogy az ember felnőtt, az sem, hogy megáll a lábán, egy szülő halála miatt vissza akar menni a gyerekkorába, amikor csak annyi kellett neki, hogy szeressék.
Amikor egy szülő meghal, a gyerek rádöbben a saját halandóságára, de amikor egy gyermek hal meg, a halhatatlanság az, ami a szülő elveszít.
Én tudom, milyen elveszíteni egy szülőt, akit szerettél, és aki szeretett téged. Tudom, hogy ez kettéosztja az életedet: "előtte" és "utána". Bármennyi idő telt el azóta, bármilyenek is voltak a körülmények, a gyerekben örökké megmarad a fájdalom.
Facebook
Pinterest