Segítségnyújtás
Az önzetlenség forrása gyakran az a pszichológiai jutalom, amelyet a segítségnyújtás közben érzünk: megszabadulunk rossz érzéseinktől (amelyet például a szenvedő látványa kelt bennünk), és emelkedett kedélyállapotba kerülünk.
Ahhoz, hogy jól segíthessünk, fontos, hogy a szegényekre ne problémagócként, hanem hozzánk hasonló emberekként tekintsünk, és tájékozódjunk helyzetük, igényeik, lehetőségeik felől. Ha tudomást veszünk a körülöttünk élő éhezőkről, idősekről, fogyatékosokról, rabokról, hajléktalanokról – igenis tettünk valamit.
Egy bizonyos életkor után már nem az a fontos, hogy nekünk kik segítenek, hanem az, hogy mi hogyan válhatunk mások segítőivé.
Úgy a legkönnyebb elnyerni valaki rokonszenvét, ha alkalmat adunk arra, hogy teljesítse valamilyen kérésünket. Ha segítek valakinek, azt rokonszenvesebbnek látom, hiszen segítek neki.
Nem azért él az ember, hogy maga kövérségében hízzon, hanem azért, hogy az istenben bízva, segítsen azokon, akik bajban és tenger szenvedésben harapják utolsó falatjukat.
Mivel a segítségnyújtás jó érzéssel tölti el az embert, feltételezhető, hogy gyakran azért segítünk másoknak, hogy kellemes hangulatunkat megőrizzük.
Gyakran azzal segítesz a legtöbbet magadon, ha inkább valaki más sorsát fordítod jobbra.
Ha az ember mindig méricskélne, hogy kinek érdemes segíteni, tán soha senki nem segítene senkin.
A jóakaratú emberek akkor is segítenek egymásnak, amikor nem is sejtik, a rosszindulatúak ellenben szándékosan akadályozzák egymást.
Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg.
Facebook
Pinterest