Menny és pokol
Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük: minden a felfogásunktól függ.
Minden ember megkapja a mennyország kulcsát; ugyanaz a kulcs nyitja a pokol kapuját is.
Az elme önmagában való, s képes a poklot mennyé, a mennyet pedig pokollá tenni.
Lehet, hogy a Mennyország szép hely, de a Pokolban több az ismerős.
A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékű igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelők: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részéről, de - már amennyire lehet bármit is mondani valószínűségi alapon - ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthető, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső rétegben lévő narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévőknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínűleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik".
Bárcsak át tudnék sétálni az elmém ajtóin;
hogy az emlékek mindig kéznél legyenek,
ez segíthetne megérteni az éveket.
Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol között.
Kiszakadunk a bölcs egységből. Hol az égre, hol a földre nézünk, s képtelenek vagyunk átélni, hogy menny és pokol egymást feltételezik, s hogy halhatatlan lelkünk egy rohadó hullában lakik.
Facebook
Pinterest