Mártírhalál
Az, hogy egy mártír meghal, bizonyítja, hogy nem volt gyáva, de nem jelenti, hogy nem volt őrült.
Ezrével és ezrével vannak a halottak, sokan közülük soha nem fognak földben nyugodni, testükön keselyűk marakodnak és varjak vájják ki a szemüket. Az ima valamennyi halottért szól, azokért is, akik sok-sok ezer évvel ezelőtt haltak meg, elsősorban a mártírokért szól, az igaz férfiakért, akik mátkaként fogadták a halált, akiknek vére összefröcskölte a templomok falát, és emlékük örökkön-örökké frissen maradt. És az imádság felszáll a magasba, egészen a mennyek kapujáig, oda, ahol a halál angyala feljegyzi az igazak nevét, aztán aláhull, és felhőkben ereszkedik le a sírjukra. Az élet és halál Urának szeme könnyel telik meg, és egy könnycsepp a falnak támasztott gereblyére hull. És akkor csoda történik. A gereblyébe egy igaz ember lelke költözik. A holtak mezejét szántja végig, forgatja a leveleket, és szavakká változtatja őket. Az őszi szél felkapja és messzire hordja a leveleket, a szavak a halállal való megbékélés órájának csendes fájdalmáról mesélnek, a soha meg nem száradó vérrel összefröcskölt falakról. És ahogy visszaszállingóznak a földre, zizegésük énekké változik, a mennyek kapujáig felszálló felhőkben emelkedő imádság zokogó dallamává. Valahányszor a gereblye a levelekhez ér, azok szavakká változnak. És ezek a szavak akkor is élni fognak, ha a mártírok csontjai már szanaszét szórattak, amikor testük porrá s hamuvá lett már.
Facebook
Pinterest