Itt a tavasz
Ember, állat jó kedvébe, Fagyos télnek vége, vége, De szép megint a világ! Hol bús avar volt ősz óta, Fölcsendül a madámóta, S nyílik a sok szép virág.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Peregnek a percek, órák és napok. Te hozod nekünk a nevető napot, vidám hóvirágot, lila ibolyát - s újra hallhatjuk a madarak dalát.
Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég! A felhő kebliből, míg zene kél, És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt, Ereszkedj hát a földjeinkre le.
Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan, Valami kászolódik e tavaszban, Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!
Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.
A láp téli álma mély és hosszú. Későn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükből az elevenzöld, friss hajtások.
Hóvirág vagyok én A világ mezején. Kiáltom a tavasz üzenetét, Hogy kinyíltam, és félek, Mert el kell halnom, hogy benned éljek, Olvad a hó, virágom tépi szét.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Néked int a hóvirág, s barka bontja bársonyát. Itt a tavasz: kikelet, s a húsvét is közeleg.
Facebook
Pinterest