Hó
Kint ólomszürke, felhős az ég, kevés a fény. Az évszakhoz képest enyhe az idő, olvad. És mindjobban kiütközik a világ piszka a hó alól.
Öt centi hó, az kábé olyan, mint amikor az ember húsz forintot nyer a lottón.
A hó és az eső testvérgyerekek. Akire haragszik az egyik, nem szívleli a másik sem.
Zúzmarás a december,
Örülhet a hóember.
Hófehér a pocakja,
Óriási hólabda.
Hópocakján hófeje,
Seprűt tart a jobb keze.
Kavicsszem és kavicsszáj,
Répaorrán kismadár.
Esik a hó, az első hó,
s az egész udvar csupa porcukor.
Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan tovább vándorol,
s nyomában csak a szürke ég.
Kiszakadt egy felhő,
hullik már a hó.
Jégcsap tűvel varrja
a jó Télapó.
Akárhogy is varrja,
csak nagyobb lesz rajta
az a szakadás,
meg is unja egykettőre
a foltozgatást.
Nem számít, hány esztendős vagy, nehéz izgalom nélkül nézned ez első hópelyheket. Mert amikor elered a hó, akkor senki sem szólhat bele, hogy mit tegyél. Mintha csak felülíródnának az élet szabályai.
- Kérdezhetek valamit? Mi lesz a hóból, ha elolvad?
- Természetesen víz.
- Nem nyert. Tavasz lesz belőle.
Amikor először esik a hó, az olyan szép. Még ha azonnal elolvad is. És ilyenkor mindig gondolni kell valakire. Muszáj gondolni valakire!
Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle.
Facebook
Pinterest