Fogyatékosság
Amikor gyerekeknek beszélek, gyakran elmondom: - Néhányan szemüvegesek vagytok, ugye? Azért van szemüvegetek, mert nem láttok tökéletesen, igaz? Én tolószéket használok, mert nem tökéletes a lábam. Akkor nevetnek és azt mondják: - Tényleg, úgy van. - Bármikor megkérdezem az embereket, sajnálják-e a szemüvegeseket, a válasz: nem; de ha azt kérdem sajnálják-e a tolószékeseket, majdnem mindenki igent mond.
- De hát épp most mondtátok, hogy a két eset szinte ugyanaz. Akkor miért sajnáljátok a tolószékeseket? Így válaszolnak: - Egy rossz szemű ember a szemüveg segítségével ugyanolyan jól lát, de egy tolószékes ember a tolószékével együtt sem képes egy csomó dologra. Ezért valóban sajnálnunk kell. Azt hiszem, fején találták a szöget. Ez nem jelent mást, mint hogy azokat a feltételeket, melyek miatt a fogyatékos embereket sajnálni kell, meg lehet változtatni - minél kevesebb sajnálatra méltó ember van, annál jobb.
Fontos az, hogy ne használjuk kifogásnak a fogyatékosságot. Lehet, amikor összetörik az ember szívét, az az első, amire gondol: "Na, persze, ha látnék, ha hallanék..." De valóban amiatt nem sikerült összehozni a kapcsolatot? Még a világ leggyönyörűbb nője is lehet szerencsétlen a szerelemben. A szerelem valahogy sohasem úgy működik, ahogy az ember szeretné. Mellesleg, kinek tetszene valaki, aki haragszik önmagára? (...) Ez a siránkozás igen hatásos módja annak, hogy teljesen elkerüljön minket a körülöttünk bujkáló szerelem.
Ha egy gyerek összekeni magát, miközben csokikrémet eszik, mindenki nevet; de ha fogyatékos a gyerek, nem nevetünk. Ő soha nem nevettet meg senkit, ő soha nem fog nevető arcot látni, vagy csak azt látja, hogy a gúnyolódó hülyék kinevetik.
A vakon született gyereknek fogalma sincs a fogyatékosságáról, amíg valaki fel nem világosítja, és még akkor is legfeljebb elméletileg gyanítja, mit is jelent a vakság; ezt igazán csak az érti meg, aki korábban látott.
Facebook
Pinterest