Emberi test
Az emberi test és elme ezernyi apró elemből áll össze, amelyek meghatározzák az egyéniséget és a személyiséget. Nem csak a vonásaim és a hangom különböztet meg a többi embertől. Gondolataim és emlékeim is egyéniek, és megszabják sorsomat. És ez még nem minden. Percenként új információkat érzékelek és dolgozok fel, magamba olvasztom őket és saját tudatot építek fel a káoszukból. De bezárva érzem magam, nem léphetek túl a saját korlátaimon.
Mi, emberek, először felfedeztük, hogyan másolhatunk le gépekkel természetes folyamatokat, és szelet, villámlást meg lovakat helyettesítő munkagépeket készítettünk magunknak. Aztán fokozatosan rájöttünk, hogy gép az a test is, amelyben élünk. Az idegsejtek felfedezésével pedig halványulni kezdett a határ test és elme között. Olyan gépek következtek, amelyek nemcsak izomerőben, de gondolkodásban is felülmúlnak minket. Saját magunk megismerésével párhuzamosan talán egyre elavultabbak leszünk.
Az emberi test nagyobb, mint amilyennek látszik. A tudományban és a technológiában történt haladás megmutatta, hogy testünk tulajdonképpen önmagában egy világegyetem. Mindnyájan durván száztrillió sejtből állunk, és mindegyik sejtben durván ugyanannyi atom található. Az nagyon sok különálló komponens. Csak az agyunkban százmilliárd agysejt van, plusz-mínusz pár milliárd. Többnyire mégsem érezzük a fizikai énünk szinte végtelen természetét. Úgy egyszerűsítjük a dolgot, hogy nagyobb blokkokban gondolunk magunkra. Kar, láb, lábfej, kéz, törzs, fej. Hús, csont.
A test egyetlen részének legkisebb mozdulata is igénybe veszi az egész testet. Olyasvalakinél, aki képes a hatásos, kecses és hatékony mozdulatokra, a test összetartozó egészként szervezi meg önmagát a legkisebb mozdulat elvégzéséhez is.
Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.
Az emberi szervezet bámulatos művészettel van megalkotva. Megvan benne az összes fizikai műszerek tökéletessége. A barométer higanyoszlopának, a földrengésjelző készülék ingájának hajszálfinom érzékenysége.
A test mindenáron ragaszkodik az élethez. Még önmagát is hajlandó felfalni. Ha nem adnak ennie, kannibállá válik, és saját zsírját, izmát, végül csontjait falja fel.
Amikor az ember néha leül, és arra gondol: "nem szeret engem senki", a szíve éppen a sok ezredik 24 órás szolgálatát teljesíti - joggal érezhetünk ebben a gondolatban némi kívülről érkező vigaszt.
Szájunk az egyetlen, egyedüli bejárata annak a világnak, amelyben az idegen sajáttá válik.
Emésztőrendszerünk messziről elég furán fest. A szájüregünkből egy 2 centiméter széles nyelőcső vezet a mélybe, és a felső részt elkerülve oldalról csatlakozik a gyomorhoz. A gyomor jobb oldala sokkal rövidebb, mint a bal - ezért félhold alakú, ferde erszénykévé görbül. A vékonybél a maga hétméteres hosszúságával látszólag céltalanul tekereg jobbra-balra, míg végül eléri a vastagbelet. Azon pedig ott lifeg a látszólag haszontalan vakbél, ami a gyulladáson kívül másra nem képes. A vastagbél csupa kitüremkedés. Olyan, mintha egy gyöngysor gyászos utánzata lenne. Távolról szemlélve a bélrendszerünk csúnya, esetlen, aszimmetrikus tömlő.
Nincs még egy olyan szerv a testünkben, amely annál jobban néz ki, minél jobban ráközelítünk. Minél többet tudunk meg a beleinkről, annál szebbek lesznek.
Hasunkban egy három-hat méteres hosszúságú vékonybél bújik meg, egészen lazán, hurok hurok hátán. Ha trambulinon ugrálunk, egyszerűen velünk szökdécsel. Ha egy felszálló repülőn ülünk, ő is az üléstámla felé nyomódik. Ha táncolunk, vidáman velünk hullámzik, és ha eltorzul az arcunk, mert fáj a hasunk, valószínűleg ő is hasonlóan grimaszol az izmaival.
A hasunkban pontosan erről van szó: felnagyítjuk magunkat, és minden idegent olyan apróra kicsinyítünk, hogy fel tudjuk venni őket, és ezzel a részünkké váljanak.
A főzés megspórolja számunkra a "lebontási energia" első adagját, amit máskülönben a gyomornak kellene bevetnie, és ezzel emésztésbizniszünk kiszervezett részlegévé válik.
Facebook
Pinterest