Ember és kutya
Aki kineveti (...) az öregasszonyt, aki az utcán hangosan beszélget kutyájával, az nem érti sem az állat, sem az ember sorsát. Nem tudja, hogy valójában mi az emberi magány. Az ember nem élhet szeretet nélkül, de anélkül sem, hogy szeressen és szeressék.
Modern városi életünkben a kutyák révén őrizhetjük a természettel ápolt kapcsolatunk.
Sokan úgy tartják, hogy a város nem kutyának való, szerintük a kutyák csak arra vágynak, hogy valahol vidéken szabadon futkározzanak. Az evolúció azonban úgy formálta a kutyát, hogy igényli az ember közelségét, s ha tehetné, minden jól szocializált kutya gazdája állandó közelségét választaná. A városi kutyák ezért sokkal boldogabbak is lehetnek, mint a kennelben tartott vidéki társaik.
Érdemes önálló kutyát tartani, mert akkor az ember a kutya gondolkodását sokkal jobban megismeri, mint ha egy engedelmes rabszolgája lenne.
A kutyák falkában élő állatok. Falkavezérre van szükségük, nem pedig kebelbarátra, legalábbis nem kétlábúra. Az emberek túl szentimentálisan gondolkoznak a kutyákról. De csak azért, mert semmit nem tudnak róluk.
Amikor egy kutya beteg, elbujdosik, amíg meg nem gyógyul. Ezért is az ember legjobb barátja.
Vajon a kutyák istennek tartanak minket? Nem valószínű. De amiként a mi felfogásunk szerint Isten útjai kifürkészhetetlenek, a kutyák is úgy vélik, és gyakran jó okuk van rá, hogy a mi útjaink szeszélyesek és kiszámíthatatlanok.
Ahogy (...) nekünk nagyobb szükségünk van Istenre, mint neki ránk, a kutyáknak szintén nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk, és ezt ők is tudják.
A kutya tőlünk tanulja meg azt, hogy mi fontos a számunkra - és hogy mi fontos szerintünk az ő számára. Mi magunk is háziasítva vagyunk: belénk nevelték kultúránk értékeit, azt, hogy hogyan legyünk emberek, és hogyan viselkedjünk másokkal. Ahhoz, hogy taníthassuk a kutyát, tisztában kell lennünk, hogy mit érzékel, és meg kell értetnünk vele, hogy mit érzékelünk mi.
Nem arról van szó, hogy az állat szeretne beszélni, csak nem tud. Mi szeretnénk, ha beszélne, csak nem tudjuk rávenni.
Azt képzelni, hogy a kutya gondolkodása egyszerűen az emberi diskurzus lebutított formája, lealacsonyító a kutyára nézve. Számomra, kommunikációjuk lenyűgöző nagysága és változatossága dacára, éppen az teszi különösen becsessé a kutyákat, hogy nem használnak nyelvet. A hallgatásuk az egyik legvonzóbb vonásuk tud lenni. Ez nem némaság: csak a nyelvi zaj hiánya. A kutyával való együtt hallgatásban nincsen semmi kínos: sem abban, ha a szoba túloldaláról bámul minket, sem abban, ha álmosan egymás mellett heverünk. Ahol a nyelv véget ér, ott kapcsolódunk össze igazán.
A kutyáink ismernek bennünket - valószínűleg sokkal jobban, mint mi őket. Tökéletes hallgatózók és leselkedők: kihasználják, hogy beengedjük őket a magánéletünkbe, és kikémlelik minden mozdulatunkat. Tudják, mikor jövünk, mikor megyünk. Kiismerik a szokásainkat: hogy mennyi időt töltünk a fürdőszobában, és mennyit a tévé előtt. Tudják, kivel alszunk, mit eszünk, miből eszünk és kivel alszunk túl sokat. Úgy néznek bennünket, ahogyan egyetlen más állat sem.
Nehéz elképzelni, hogy ismerünk egy kutyát, de nem érintjük meg - és ő sem minket. Nincs ahhoz fogható öröm, mint ha egy kutya megbökdös az orrával.
Egy kutya elnevezése a személyiségként - és ezzel antropomorfizálható lényként - való azonosítás kezdete. De muszáj neki nevet adni. Ezzel fejezzük ki, hogy szeretnénk megérteni a kutya természetét; ha nem nevezzük el a kutyát, az olyan, mintha nem is érdekelne bennünket. Mindig elszomorít, ha egy kutyát Kutyának hívnak: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gazdája nem ismeri el az élete részeként. A Kutya nevű kutyának nincs saját neve: ő csak egy alfaj. Nem kezelik egyéniségként. Amikor nevet adunk a kutyának, azzal elindítjuk a személyiséggé válás útján.
A kutyák valamilyen módon összekötik az embereket, még azokat is, akik már szívesen lazítanának a köteléken.
Facebook
Pinterest