Thomas D'Ansembourg

Félünk megállapítani, hogy mások vagyunk. Elkerüljük, elfojtjuk. Mindeközben nem igazán gyakoroljuk a másik különbözőségének befogadását sem.

AZ élet elhasználódott, már nem annyira élvezzük, dörzsöli a lelket, összetöri az álmokat. Senkinek sem tudunk erről beszélni. Senkivel nem oszthatjuk meg bizalmasan, hogy el szeretnénk hagyni ezt az életet egy másik élet kedvéért, és hogy nem tudjuk, hogyan kellene ezt megtenni. Hogyan mondjuk meg a hozzánk közel állóknak, hogy szeretetük életre keltett, de most pusztít? Hogyan mondjuk meg azoknak, akik szeretnek, hogy valójában nem szeretnek?

Az igazi találkozás az emberek, nem pedig a szerepek között zajlik.

Jó kisfiúként vagy jó kislányként általában megtanultuk, hogyan hallgassuk el a dolgokat, hogyan hallgassunk, hogyan tegyük félre a ki nem mondott problémákat, mintha csak egy camembert sajtot tennék félre a konyhaszekrénybe. A gond a szekrénybe zárt camembert-rel csak az, hogy végül bebüdösíti az egész lakást. Nem tettük félre, mindenhol ott van!

Furcsa mód az önmagunkhoz vagy másokhoz fűződő kapcsolatról azt feltételezzük, hogy egyedül, üzemanyag, szabályozás és karbantartás nélkül működni fog. Nem csoda, ha elhasználódik, kimerül, vagy olyan sokszor tönkremegy, hiszen nem gondozzuk.

Lehetünk síksági nomádok vagy egy multinacionális cég vezérigazgatói, utcaseprők egy eldugott külvárosban vagy a médiából ismert sztárok, alapjában véve ugyanazok a szükségleteink: az identitás, az érzelmi és anyagi biztonság, a csoportba, törzsbe, családba tartozás. Mindnyájunknak szükségünk van osztozásra és összekapcsolódásra, szabadságra és autonómiára, elismerésre és megvalósulásra, arra, hogy szeretetet adhassunk és kapjunk.

Az emberek olyanok, mint a kutak: amennyiben alászállnak önmaguk mélyére, akkor a talajvízrétegnek köszönhetően összekapcsolódnak. Ugyanaz a víz tart életben minden embert, ugyanazok a szükségletek vezérlik.

Amikor ítélkezünk, csak egy kicsiny oldalát látjuk a másiknak, de úgy tekintünk erre a kicsire, mintha a teljes valóság volna, ezért belezárjuk.

Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihűlt e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.

Rohanunk és rohanunk, tennivalóról tennivalóra. Úton vagyunk és kutatunk kielégíthetetlenül, mindig elégedetlenül, száraz torokkal és szívvel! Tudtunkon kívül rajta ülünk az egyetlen kúton, amely igazán olthatná szomjunkat. Úgy hívják, hogy jelenlét önmagunkkal, másokkal, jelenlét a világban.

Három szó okoz lázat, három szó szögez ágyhoz: megváltoztatni az életet. Ez a cél. Tiszta, egyszerű. Az utat azonban, amely elvezet a célhoz nem látjuk. A betegség az út hiánya, bizonytalansága. Nem egy kérdés előtt állunk, hanem benne vagyunk a kérdésben. Magunk vagyunk a kérdés. Új életet szeretnénk, ám az akaratnak, amely a régi élet része, nincs semmi ereje. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik a bal kezükkel nyújtanak egy golyót, ám nem engedik el, csak, amikor meggyőződtek róla, hogy a jobb kezükben ott van cserébe egy pénzdarab: nagyon szeretnénk új életet, ám úgy, hogy nem veszítsük el közben a régit. Nem ismerjük meg az átmenet pillanatát, az üres kéz időszakát.

Mintha gondoskodhatnánk megfelelően másokról úgy, ha nem vagyunk képesek megfelelőlen gondoskodni önmagunkról; mintha kellőképpen oda tudnánk figyelni mások szükségleteire, ha mi soha egy percet sem szánunk arra, hogy meghalljuk és megértsük a sajátjainkat. Mintha fordulhatnánk tisztelettel és jóakarattal a másik felé, elfogadva sokféleségét az ellentmondásosságával együtt, ha nem fordulunk önmagunk felé tisztelettel és jóindulattal, és nem viseljük el saját ellentmondásainkat. Ismét arra lyukadunk ki, hogy a másik felé vezető út során nem spórolhatjuk meg az önmagunk felé vezető utat.

A szabadság, a szabad lélegzés és bizalom tere elengedhetetlen volt számomra ahhoz, hogy elköteleződjek, és mostanság mélységesen élvezem a szerencsét, hogy megoszthatom ezt a kölcsönös megértést a feleségemmel. Most már tudom, hogy az egymásnak adott szabadság köt bennünket össze.

Pesszimizmusunk arra visz bennünket, hogy csak azt lássuk, amit mindenki lát, szórakozottságunk pedig arra, hogy ne lássunk semmi különöset.

Nem mondom el neked, mit élek meg igazán. Nem vagy hajlandó meghallgatni, mi zajlik le valójában bennem. Bosszankodom. Te félni kezdesz. Én lázadok. Te kontrollálsz. Én még inkább lázadok. Megerősíted a kontrollt. Robbanok. Megtorolsz... mondd csak, nem fáradtál bele ebbe az évszázadok óta tökéletesen szabályozott játékba? És ha meghallgatnánk egymást?