Szabó T. Anna
Csak egyetlen pont létezik, mindennek a vége, mindennek a kezdete, egyetlen pontból robban ki az ujjongás a lelátón, egyetlen pontba csapódik bele a süketítő szívdobogás, szétcsapja a teret és kettévágja az időt, voltra és mostra. Van a semmi, és van a győzelem. Test nincsen.
A fájdalom is olyan, akár a víz és a fény: van. Ember nem is kell hozzá.
Csak két dologról nem lehet leszokni az életben, a pasikról meg a hajfestésről.
Igen, tudom, szeretnek, megvan mindenem, nincsenek napi gondjaim. De majd meglátod, ha férjhez mész, hogy az milyen. Hogy egész nap várod, hogy hazajöjjön, hogy végre ne csak a mondókázás és a házi feladat töltse ki az életedet, végre fontos dolgokról is beszélhess. És akkor megjön, és nincs ott. Legalábbis neked nincs, csak a gyerekeknek.
Minden nő utálja a férjét, csak van, aki titkolja.
Mióta elment, alszik a testem, de izzás van a bőröm alatt, fájdalmas tűz, és ezt senki, de senki nem hatástalaníthatja többé.
Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
Azt hittem, szerelmes lettem. Pedig nem szerelem volt az, hanem kétségbeesés. Élő testet akartam.
Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.
Parancsra nincs mit felelni. Csak behódolni lehet, vagy elfutni előle.
Télen minden ellenáll a változásnak; csak az élet lobban ki könnyen.
Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni. Semmi. Semmi baj.
Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt. A csupasz padlón, széken, asztalon. Én nem akarok igazán, csak egyet, de azt nagyon.
Az első csók. Két forró tenyered. Ahogy belülről megismertelek. Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis: szeretni jó.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz: várni a könnyebb, menni nehéz, lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, mindig lesz, aki vár, aki fél, mindig lesz, aki vissza se tér, megszül, és meghal, és elhagy.