Stephen Chbosky

Az a probléma, hogy már minden megtörtént, és nagyon nehéz teljesen új dolgokkal előjönni. Senki sem lehet olyan nagy, mint a Beatles, mert a Beatles helyezte "kontextusba" az egészet. Azért voltak olyan nagyok, mert senkihez sem lehetett hasonlítani őket, így aztán korlátok nélkül törhettek felfelé.

Néha talán jó távolról szemlélni a dolgokat, de szerintem az egyetlen megoldás az, ha nem vonod ki magad a dolgokból.

Egy idő után viszont azért nem tettem meg egy-két dolgot, mert nem akartam, hogy másnak lásson. De az a helyzet, hogy nem voltam vele őszinte. Akkor meg miért érdekelne, hogy szeret-e vagy sem, ha nem is tudja, hogy ki vagyok igazából?

Igazán fantasztikus, hogy meghallgatod a másikat, és támogatod, ha bajba kerül, de mi van akkor, ha a másiknak nem támogatásra van szüksége? Mi van akkor, ha ölelő karokra van szüksége, vagy valami ilyesmire?

Amíg a nosztalgia távol tartotta a holnapot, senki sem érzett szomorúságot.

Szomorú volt. De ez amolyan mulandó szomorúság volt. Olyan szomorúság, amit az idő meggyógyít.

Az emberek néha nagyon furcsa módon választják meg, hogy mikor viselkedjenek nagyvonalúan.

A lányok furcsák, de nem rosszindulatból mondom. Egyszerűen nincs rá más szó.

Csinálnom kellett valamit, hogy ne kelljen sírnom. (...) Nem szabad gondolkodnom többé. Soha, de soha többé. Nem tudom, te éreztél-e már ilyet. Hogy ezer évig tudnál aludni. Vagy meghalni. Vagy elfelejteni, hogy létezel. Vagy valami ilyesmi. Szerintem ez elég morbid dolog, de ezt szeretném, amikor rám jön. Pont ezért próbálok meg nem gondolkodni. Csak azt szeretném, ha ezek a rohamok véget érnének. Ha rosszabbra fordul a helyzet, megint az orvosnál fogok kikötni. Már nagyon közel állok hozzá.

Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik. Az leszek, aki igazából vagyok, és rá fogok jönni, ki is vagyok valójában.

Miközben hallgattunk, eszembe jutott, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Amikor sétáltunk. Csak mi hárman. Én voltam középen. Nem emlékszem, hogy hová mentünk vagy honnan jöttünk. Még az évszakot sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy kettőjük között lépkedtem, és életemben először éreztem, hogy tartozom valahova.

Elsétáltam ahhoz a dombhoz, ahol régen szánkóztunk. Rengeteg kissrác volt ott. Néztem, ahogyan lecsúsznak a dombról. Néztem, ahogy ugratnak meg versenyeznek egymással. Aztán arra gondoltam, hogy ezek a kisgyerekek egy nap felnőnek majd. És ezek a gyerekek úgy fognak élni, mint mi. Egyszer majd mindannyian csókolózni fognak. De most éppen elég nekik, hogy szánkózhatnak. Szerintem nagyon jó lenne, ha a szánkózás elég maradna mindenkinek, de sajnos nem így van.

Neked volt már ilyen? Nagyon rosszul érzed magad, aztán elmúlik, és fogalmad sincs, hogyan. Amikor ilyen fantasztikusan érzem magam, eszembe kell vésnem, hogy egyszer lesz majd rossz hetem is, így annyi kiváló élményt kell elraktároznom, amennyit csak tudok, hogy a következő rossz héten emlékezhessek rájuk, és higgyek abban, hogy lesz még jobb is. Nem mindig működik, de szerintem nagyon fontos, hogy legalább megpróbáljam.

Fantasztikusan érzem magam a bőrömben! Tényleg. Ha majd borzalmas hetem lesz, emlékeznem kell erre az érzésre.

Nem tudom, hogy melyik jobb, ha a gyerekeid boldogok, vagy hogy főiskolára járnak. Nem tudom, hogy érdemes-e összeveszni a lányoddal azért, hogy jobb élete legyen, mint neked.