Stef Penney

Feltételezem, ha az ember már elveszítette a legfontosabbat, az apróságok, mint a jó hír és az erény, megkopnak.

Előfordul, hogy az ember azon kapja magát, hogy másképp látja az erdőt. Néha csupán fáknak, amelyekből ház lesz és meleg, amelyek elfedik a föld csupaszságát, és az ember örül ennek. És aztán máskor, mint ma éjjel, a hatalmas, sötét jelenlétét érzékeli, melynek sosem lehet látni a végét; s még az is lehet, hogy nemcsak szélte és hossza van, hanem mérhetetlen mélysége is, vagy valami egészen más. S néha az ember azon kapja magát, hogy a férjét nézi, és eltűnődik: vajon az az egyenes ember-e, akinek gondolja - gondoskodó barát, rossz viccmesélő, aki mégis megnevettet -, vagy vannak olyan mélységei, amelyeket még sosem látott? Mi mindenre lehet képes?

Fontos, hogy vonzóvá tegyük a környezetünket. Hogyan lehetne boldog az ember, ha csúfság veszi körül?

Egy férfi csakis a tiszteleten keresztül nyerheti el valóban a szerelmet, hiszen a nő szerelmében kell lennie áhítatnak is.

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy fel kell nőni a bizonytalan és nyugtalanító kihívásokhoz, le kell mondani a barátságról a felelősség kedvéért. Néha az embernek a tiszteletet kell választania, a szeretet helyett.

A hiúság az egyik tulajdonság, ami megkülönböztet bennünket az állatoktól, így talán büszkének kellene lennünk rá.

A kölcsönös szükség miatt szövetkeznek az emberek. Semmi köze a bizalomhoz, jósághoz vagy bármilyen szentimentális érzelemhez.

Ha az ember hozzászokik valamihez, elfelejti, alapjában miért is volt szüksége rá.

A megbotránkoztatás iránti vágy gyerekes tulajdonság, ami az érettséggel eltűnik.

Azt gondolnám, hogy az élet bármi áron is... jobb, mint a halál.