Nyáry Krisztián

Beszélünk és elbeszélünk egymás mellett, csalunk és becsapjuk magunkat, a mellünket verjük és meghunyászkodunk - szóval élünk és túlélünk, ahogy felmenőink is tették.

Minden generáció a saját generációját nem látja valami homogén dolognak, hanem különböző embereket lát. Az eggyel fiatalabb és az eggyel idősebb generációt hajlamosak vagyunk egy-egy dobozba betenni, hogy "ők ilyenek".

A zeneszerző az írónál és a festőnél is rejtőzködőbben védi magánéletét - legalábbis művein keresztül ő árul el magáról a legkevesebbet.

14 és 20 éves kor között eldől: legyűrendő tantárgy vagy az életünk része lesz az irodalom. Ha utóbbi, annak pedig a nemzetgazdaságra is van jó hatása. A költészet például az érzelmi tapasztalat kollektív átadásának legfontosabb eszköze. (...) Ha valakiben kifejlődik a készség a versolvasásra, értelmezésre, azt a munkahelyén is kamatoztatni tudja. Lehet 600 oldalas tanulmányt írni a magányról, de annál, hogy "A semmi ágán ül szívem", nem lehet ezt jobban, tömörebben megfogalmazni.

Mindenkit érnek traumák a mindennapokban, amelyeket valahogy fel kell dolgoznia. A költészet pedig pont erre van kitalálva. Egy művészetektől eltiltott társadalomnál rosszabb nincsen.

Egy szöveg akkor működik a legjobban, ha nem csak a szemnek szól, hanem a fülnek is. Azaz mindig gördülékenyebb, meggyőzőbb és szerethetőbb, ha beszédként is működik, nem csak leírva. Amikor írok valamit, gyakran fel is olvasom magamnak. Ha elmondva nem hangzik jól, újraírom. (...) Annak idején, irodalomtörténészként én is azon a tudományos metanyelven írtam, amit csak az a néhány ember ért, akiknek az a szakmájuk. Ennél számomra nagyobb kihívás világosnak és kifejezőnek lenni.

Tudjuk, hogy az emberiség hány százaléka kész vakon követni egy gonosz parancsot: tízből hét ember. (...) Engem a maradék három ember érdekel. Akik szembe mernek menni a többséggel, és akkor is helyesen cselekszenek, ha kisebbségben maradnak.

Egy utca- vagy intézménynév persze alig több üres szónál, ha a névadó története nem kerül be a közösség kollektív emlékezetébe. De mégis több, mintha ez sem lenne, és már a név is elillanna az emlékekből.

A történelem egyrészt azoknak a nagy folyamatoknak az összessége, amelyeket a történettudomány leír, másrészt pedig a személyes sorsoknak az együttese. Mondjuk, a második világháború annak a 3-400 millió embernek az egyenkénti személyes története is, aki részt vett benne.

Mindig vannak káros közvélekedések, amelyeket azért nem veszünk észre, mert azokkal körülvéve élünk. Ilyen a melegek házasságának elutasítása, de a legszegényebbekről is egyre kevésbé gondolkodunk őszintén. Szerintem rossz irányba mozdult el a társadalom véleménystruktúrája ebben a témában. Szeretjük ugyanis azzal felmenteni magunkat, hogy azért a szegény is tehet arról, hogy nyomorog. Egy olyan országban, ahol a hét év alatti gyerekek majdnem fele mélyszegénységben él, a legrosszabb reakció azt mondani, hogy lényegében ők tehetnek róla.

Amikor eldicsekszünk például a külföldi barátainknak, hogy hány magyar Nobel-díjas volt, meg hány magyar találmányunk van, akkor mindehhez hozzá kell gondolni, hogy a találmányok nagy részét külföldön szabadalmaztatták, és a Nobel-díjasok is azért kaptak díjat, mert "szerencséjükre" elüldöztük őket. A nemzeti büszkeségünk másik oldalán a saját nemzeti korlátoltságunk van.

A jelképek és a történelem megértése mindig a jövő szempontjából fontos. Szerintem nagyon rossz a magyar kultúrában az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy minden rosszért mások felelnek. (...) Pedig a történelem ismerete arra való, hogy megismerjük a jelenünket, és okosan tervezhessük a jövőnket.

Amikor (...) egy város időről időre elveszti az utcaneveit, akkor az azt mutatja, hogy nagyon nehéz a viszonya saját magával.

Szeretjük tudni, más hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, mint mi magunk.