Nicolas Barreau

Nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy első szerelme oldalán öregedhet meg. (...) Az egészen kivételes kegy.

A végén minden életből történet lesz, a legrövidebb az, amelyik sírkőbe van vésve: kezdet és vég, születés és halál.

A szerencse teljesen értelmetlenül szakad az ember nyakába.

Az élet szomorú és vicces, riasztóan igazságtalan, és mégis tele van csodákkal. És elmondhatatlanul szép.

Néha könnyebb egy idegennel beszélgetni, mint olyan emberekkel, akik jól ismernek és mindent tudnak - vagy azt hiszik, hogy mindent tudnak rólam.

Van a karácsonyban valami, ami újra meg újra visszaröpít magunkhoz, az emlékeinkhez, vágyainkhoz, egész gyermeki lényünkhöz, amellyel még mindig tágra nyílt szemmel, ámuldozva várjuk a csodát a titokzatos ajtó mögött.

A karácsony, akár akarjuk, akár nem, felébreszti vágyunkat a csodák után, melyek nem vehetők birtokba, nem kaparinthatók meg; nem mondhatjuk őket magunkéinak, és mégis jelen vannak, mint megannyi ajándék.

Vannak, akiket az írás impresszionistáinak nevezhetnénk. Tehetségük abban rejlik, hogy rátalálnak a történetekre. Nyitott szemmel járnak-kelnek a világban, és úgy szüretelik a helyzeteket, hangulatokat és kis jeleneteket, mint cseresznyét a fáról. Egy gesztus, egy mosoly, a mozdulat, ahogy valaki hátrasimítja a haját, vagy megköti a cipőfűzőjét. Pillanatfelvételek, amelyek mögött történetek lappanganak. Képek, amelyekből történet lesz.

Az ember néha csak akkor ismeri fel, milyen fontos neki valami, ha már visszahozhatatlanul elveszett.

Életünk minden, mégoly apró epizódjában is minden benne van, az is, amit már magunk mögött hagytunk, és az is, ami még vár ránk.

A nagyobb katasztrófáknak megvannak a maguk előhírnökei, gyakran mégsem figyelünk fel rájuk.

Az évek mit sem jelentenek. Csak az számít, ami az évek alatt történik.

A bánat olyan vidék, ahol folyton esik, mégsem terem semmi.

Az időnek megvan az a tulajdonsága, hogy nem csak begyógyít minden sebet, hanem különös megvilágításba is helyezi azt, ami elmúlt.