Lomb Kató

A tapasztalat bizonyítja, hogy a kezdeti lendület jó start az idegen nyelven való olvasás megszokásához, hiszen ez is csak szokás kérdése, mint minden más emberi aktivitás. A fő az, hogy megtanuljunk nem elkedvetlenedni az idegen nyelvű szöveg barátságtalan közegétől. Ki nem érzett még enyhe borzongást, amikor a Balaton hűvös hullámai közé vetette magát? Kiben nem fogant meg ilyenkor a vágy: visszamászni a napsütötte homokra? És ki nem örült egy-két perc múlva, amikor már hozzászokott a víz hidegéhez, hogy nem engedett a csábításnak? A kezdeti viszolygáson és elbátortalanodáson van hivatva átsegíteni az "úszót" az új közeg - az idegen nyelvű szöveg - érdekessége.

A pénz olvasva, a tankönyv összefirkálva jó.

A kiejtés a nyelvtanulásnak egyik legnehezebb feladata; nyelvtudásunk egyik fontos próbaköve. Bár a szókincs és nyelvtan becsületes ismerete nélkül nem sokat ér, tudásunkat az első pillanatban mégis ennek alapján ítélik meg. Körülbelül azt a szerepet játssza képességeink elbírálásában, mint a külső a nők életében. A csinos nőnek megjelenése pillanatában mindenképpen igaza van. Később kiderülhet róla, hogy buta, unalmas, vagy éppen rosszindulatú, de az első csatát mindenképpen megnyerte.

Nehéz az a nyelv, amelynél rövid a szabályok érvényességének sugara. Más szavakkal szólva: annál több energiát kell befektetni egy nyelv megtanulásába, minél kisebb részt fed a szabály abból a területből, amelynek egészére kellene vonatkoznia.

A hallott, látott szöveg mindig szőttes. Egy-egy szót, kifejezést ki lehet emelni belőle, de az ilyen izolált egység csak annyira képviseli majd az egészet, mint a szövedékből kiráncigált lánc- vagy vetülékfonal. A szálak összefonódnak, egymást erősítik; így adják meg az egésznek színét, formáját, szilárdságát.

A kis fejtörés árán szerzett ismeret inkább a mienk, mint a készen kapott.

A "sikerélményt" sokan az egész pedagógia (sőt az egész élet) kulcskérdésének tekintik. A nyelvtanulásban biztos, hogy az.

Amit sokan használnak, az óhatatlanul elkopik és eltorzul. Az lenne meglepő, ha nem menne ki a formájából a kesztyű, amelyben reggel a nagymama húzná a vizet a kútról, délben a kamaszfiú szánkázna vele és este anyuka díszelegne benne az operában. Ilyen milliók által, millió célra használt kesztyű a nyelv. Természetes, hogy változik: enged és kopik, bővül és összeugrik. Elveszti szabályos alakját. Ott veszti el, ahol a legtöbben nyúlnak hozzá: a köznapi szavaknál.

Idegen nyelven beszélni mindig megalkuvást jelent.

Az idegen nyelv: vár. Célszerű minden irányból egyszerre ostromolni: újság és rádió, szinkronizálatlan film és szakértekezés, tankönyv és a szomszédék vendége felől.

Emberi tulajdonság, hogy egész népeket, sőt egész kontinenseket azon a - sokszor csak néhány - emberen keresztül ítélünk meg, akikkel személyes kapcsolatunk volt. Nem csoda, hogy a kísérő tolmácsokkal szemben személyi, szakmai, politikai, morális téren egyaránt magas követelményeket támasztunk.

Tanulságos és felemelő, szívderítő és elgondolkoztató élményekben gazdag a tolmács élete.

Aki a nyelvek történetét írja, az mindig az emberiség krónikáját jegyzi fel. Az efféle könyv azonban csak olyan száraz képet nyújt a nyelvek életének és halálának izgalmas históriájáról, mint egy oceanográfiai tankönyv a tenger világáról.

A hazaszeretetnek nem az internacionalizmus az ellentéte, hanem a sovinizmus. Saját nyelvéhez is közelebb érzi magát az, aki más nyelveket ismer.

A televízió ernyője elé ragasztja korunk ifjúságát.