Leo Buscaglia

A szeretetbe nem lehet "beleesni" vagy "kiesni" belőle. Csak növekedhetünk benne.

Az ember alapvető érzelmi szükségletei a következők: igényli, hogy lássák, hallják, elismerjék, értékeljék, becézgessék (...). Szabadságra van szüksége ahhoz, hogy a maga útját járja, a saját tempójában fejlődjék, hibákat kövessen el, és tanuljon belőlük. Szüksége van arra, hogy elfogadja önmagát, másokat, és hogy a többiek is elfogadják őt. Vágyik rá, hogy életében az "én" és a "mi" elve egyaránt érvényesüljön. Igyekszik azzá az egyedi lénnyé válni, aki valójában.

Ahogy kimutatjuk szeretetünket mások iránt, ugyanúgy ki kell mutatnunk szeretetre való igényünket is. Nem várhatjuk el, hogy a többiek - akár a hozzánk legközelebb állók is - mindig tudják és értsék ki nem fejezett érzéseinket. Ha azt akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, felelősségteljesen meg kell mutatnunk magunkat.

Ha egy szerelmi kapcsolat nem visz közelebb önmagamhoz, ha ebben a kapcsolatban nem segítem közelebb a társamat önmagához, akkor ez a szerelem - tűnjék bármily biztosnak és szenvedélyesnek - nem lehet igazi.

Magunkat szeretni annyit jelent, hogy őszinte érdeklődéssel, törődéssel és tisztelettel fordulunk önmagunk felé. Az önmagunkkal való törődés a szeretet alapja. Az ember akkor szereti, ha reálisan látja önmagát, és őszintén értékeli, amit lát, ugyanakkor különös izgalommal és bizakodással tölti el a lehetőség, hogy mi mindenné válhat.

Vajon mihez kezdünk, ha - mint Jób történetében is olvashatjuk - egyik pillanatról a másikra darabokra hullik az életünk? (...) Több választásunk is lehet. Megpróbálhatjuk ugyanazt az életet élni, mint korábban, de ez lehetetlen. Újraélni semmit sem lehet, mert az a legjobb esetben is csak gyenge utánzata lesz az eredetinek. Megőrülhetünk, vagy eldobhatjuk magunktól az életet. Megkeseredhetünk, és életünk végéig bizalom, remény és törődés nélkül élhetünk. De fennáll az a lehetőség is, hogy tapasztalatainkból okulva továbbfejlődjünk, és újrakezdjünk mindent, tiszta lappal, új ismeretekkel, friss reményekkel és lehetőségekkel.

Lassan eltűnnek a kultúránkból a könnyek. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy férfi sírjon, s még egy nőt is "túlérzékenynek" kiáltunk ki, ha könnyekre fakad. Így tehát mindannyian magunkban sírunk, különben megkockáztatjuk, hogy esetleg gyengének vagy idegbetegnek neveznek.

Ha igazán szeretünk valakit, akkor nincs más választásunk, mint hinni, bízni és remélni, hogy szeretetünk viszonzásra talál. De tudnunk kell, erre nincs semmi garancia vagy biztosíték. Ha az ember addig halogatja, hogy szeressen, míg meg nem bizonyosodik róla, ugyanazt a szeretetet vissza is kapja-e, akkor örökké várhat. Ha szeretetébe bármiféle konkrét elvárás vegyül, előbb vagy utóbb csalódni fog, hiszen nem valószínű, hogy bárki is maradéktalanul ki tudja elégíteni minden igényét, még akkor sem, ha nagyon szereti őt.

Az ember megveheti mások testét, idejét, földi javait, de a szeretetüket soha. Egyesek úgy dönthetnek, hogy adott árért cserébe szeretetet színlelnek. Némelyek olyan tökélyre fejlesztették e szerepjátszást, hogy lehetetlenség észrevenni a csalást. De a szeretetet nem könnyű megjátszani. Hatalmas árat kell fizetni érte. Nem éri meg.

Szeretni csak kitárt karral lehet. Ha karunkat összefonjuk, rá fogunk döbbenni, hogy már csak önmagunkat öleljük.

Néha egyedül kell lennünk ahhoz, hogy a szó legteljesebb értelmében újra önmagunkra találjunk. Időre van szükségünk, hogy gondolkodjunk, eldolgozzuk az elvarratlan szálakat, felfedezzük a kuszaság mögötti értelmet vagy egyszerűen csak szabadjára engedjük fantáziánkat. Tudjuk, hogy mindezt legjobban egyedül tudjuk megtenni.

A legtöbben közülünk soha nem tanulnak meg igazán szeretni. Eljátsszuk a szeretetet, utánozzuk a szerelmeseket. Meglepő tehát, hogy oly sokan közülünk majd belehalnak a magányba, idegesnek és üresnek érzik magukat, még a látszólag közeli kapcsolatokban is, és szüntelenül keresnek valamit, ami szerintük ott van valahol, csak meg kell találni.

A legtöbb ember úgy tesz, mintha a szeretet nem tanult jelenség volna, hanem olyasvalami, ami mindenkiben ott szunnyad, és csak arra vár, hogy valami csoda folytán életre keljen, és teljes valójában megmutatkozzék. Sokan egy örökkévalóságig várnak erre.

A világon a legnehezebb dolog olyannak lenni, amilyenek nem vagyunk. Ahhoz, hogy el tudjunk kalandozni önmagunktól, egyre közelebb és közelebb kell kerülnünk ahhoz a valakihez, akik valójában vagyunk. Ez nem nehéz, látni fogod. A legkönnyebb dolog önmagunkat adni. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit mások várnak el tőlünk.