Kőrösi Zoltán
1962. március 14. — 2016. február 5. író, szerkesztő, tanár
Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük.
A szabadság és a bátorság itt kezdődik: a saját vágyak és örömök megnevezni tudásánál, felismerésénél, a hétköznapi élni tudás lazaságánál és bátorságánál.
Kávé- vagy sörivás közben nem szokás nemzeti hősnek lenni.
A hűséges ember olyan, mint azok a tengeri állatok, csigák, melyeknek a saját testükön kívül van a súlypontjuk. Rá vannak bízva a körülöttük hullámzó vízre, és a testük már úgy épült fel, hogy ez a súlypont odakint van. Csakhogy ettől nem kevesebbek, csupán bonyolultabb a szerkezetük.
Csak az tudja megragadni a pillanatot, aki képes érezni az időbe vetettséget.
A fenébe a romantikával, a nagy, sorsfordító mondatokkal, nemzetmentő gesztusokkal. A hétköznapokat kellene kimenteni.
Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy még nem is éltél igazán.
Ha nincsen időd megszeretni, akkor nem fájhat majd a hiánya sem. Hogyan hiányozhat az, ami soha nem is volt a miénk? Hogyan hiányozhat az, amit nem is ismerhetünk?
Nem arra van kitalálva az ember, hogy folyton elviselje a hétköznapokat.
Miért van az, hogy mindig csak várni kényszerül az ember, miért van az, hogy az idő egyetlen értelme a múlása legyen?
Mire való a szerelem? Arra, hogy megsokszorozza a jót, és távol tartsa a gonoszt.
Élni akkor is kell és lehet, ha nem akar az ember, az élet, ami benne van, úgyis erősebb nála.
A legjobb dolgok mindig így érkeznek, máshonnan és máskor, mint ahogy az ember remélné.
Kár, hogy bármerre megy az ember, mindig viszi magát.