Kakuk Móni
1989 — magyar író
A sötétedő eget csodálta, ahogy kifeszített, fekete sátortestét elárasztották a csillagok. Szomorúan mosolygott magányán, de nem sírt, piszkos arcára már odaszáradtak a rég elhullatott könnyek. Csak nézte az eget, hangtalan, lágyan menetelt az idő a képzelet indás vaskapui mögött.
Azt hiszem, minden, ami elmúlt, elenyészett, egy új folyású idő kősziklái maradnak csak. Alapok, amelyekre telepedhet az új élet: a moha, a zuzmó.