John Kampfner

Azok az emberek, akiket felelősnek tartanak a gazdasági válságért és az egyre növekvő társadalmi-szociális egyenlőtlenségekért, még mindig a maguk párhuzamos világaiban élnek: besöprik az osztalékokat, elrepülnek nyaralni a magángépeiken a magánszigeteikre, miközben az emberbarátiság és jótékonykodás jegyében néha osztogatnak a népnek egy kis alamizsnát.

Hogyan gazdagodnak meg az emberek? Elérhetik ezt tisztességes és becstelen eszközökkel egyaránt, üzleti vállalkozásokkal, eltulajdonlás vagy öröklés révén is. Piacokat teremtenek és manipulálják azokat. Legyőzik vagy felszámolják a konkurenciát. Befolyást szereznek vagy vásárolnak a politikai, a kulturális és a társadalmi elit bizonyos köreiben.

A vagyon megszerzése utáni első stádium a rongyrázás. A gazdagsággal sokféleképpen hivalkodtak az évszázadok során, de a dolog lélektana nem sokat változott. Az ókor és a középkor rabszolgái, ágyasai, aranykincsei és várkastélyai helyébe ma a magánrepülők, a nyaralószigetek meg a futball- és baseballklubok léptek. Egyeseknek már ennyi is elég. Ők kerülik a reflektorfényt, behúzódnak a luxusvilláik magas falai mögé, s barátaik és tányérnyalóik szűk körében élvezik diszkréten a nagy jólétet.

A gazdagság csak ritkán teremti meg a lélek nyugalmát. A szupergazdagokat állandóan foglalkoztatja a kérdés, hogy mi lesz holnap. Féltik a hagyatékukat és a gyerekeiket. Vajon biztonságban lesz-e az általuk szerzett pénz az utódok kezében? Lehet, hogy semmivé válik az általuk elért társadalmi rang? Emelnek-e majd szobrot a tiszteletükre?

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdasági helyzet javulásával a nép haragja is enyhül, és az emlékek elhomályosulnak. Teljesen mindegy, hogy milyen bűn és törvénysértés történt, a gazdagok általában elnyerik a rehabilitációt - csak elég keményen kell koncentrálniuk a feladatra.

Nem az a legmeghökkentőbb a jelenkorban, hogy szupergazdagok léteznek, hanem az, hogy csaknem minden országban jelen vannak. Létük valódi globális jelenség. A szakadékok nem a társadalmak között mélyülnek, hanem a társadalmakon belül.

Az emberek ambivalens módon viszonyulnak az adózáshoz. Tudják, hogy az a társadalom javát szolgálja, de ha lehetőség nyílik arra, hogy kevesebbet fizessenek az államnak - különösen amikor a pénzüket a következő nemzedékre hagyományozzák -, nagyon leleményesnek bizonyulnak.

Akár elismerik ezt az előkelő társaságban, akár nem - sok ember számára ma is ugyanolyan varázslatos az arany csillogása, mint a régi időkben.

Mindig a gazdagok győznek. Ha a történelemnek van egyáltalán tanulsága, akkor az mindenképpen jól illusztrálja, hogy miközben egyes vagyonok eltűnnek és dinasztiák kihalnak, a szupergazdagok nemcsak abban ügyesek, hogy a gazdasági és politikai hatalmukat megőrzik, hanem még a jó hírüket is tisztára mossák. Nem számít, hogy miképpen szerezték a pénzt, olyan imázst teremtettek maguknak, amely a megérdemeltnél kedvezőbb képet őriz meg róluk.

Mire vágyhat még egy ember, aki a születésétől fogva megkapott mindent? Ugyan mi másra, mint a dicsőségre.