Fodor Sándor

Halottak napja - a békességé. Az élőké. Hiszen azok, akik ha le is hunyták szemüket, de szeretetünkben megmaradtak - nem haltak meg. Bennünk élnek tovább.

Senki se keresztelte el a halottak napját a szeretet ünnepének. Ez az elnevezés a karácsonyt illeti - és joggal. Ám valójában a halottak napja is a szeretet ünnepe. Azé az érzésé, amelyet nem tud eltiporni, nem tud megsemmisíteni maga a halál - az enyészet sem.

Matatok a régi emlékek között, és balga, önző módon persze azt keresgélem, hogy mi jutott nekem ebből a húsz esztendőből. És azt még, hogy miért nem ereszt el az emlékek hóesése, miért havaz be teljesen, miért nem szabadulhatok?

Aztán belenyugvón arra gondol, bármennyire is jó, ha megadatott az embernek, hogy egy csapat tagja lehetett, a végén, a legvégső mérkőzésen, úgyis minden játékos egyedül marad.

Vajon mezbe bújva, neves fővárosi csapatok ellen pályára lépve mitől félnének azok, akiknek legkedvesebb nyári játszópajtásuk az életveszély volt?

Leszállt az este, és a kis vasi városkában, Körmenden népes csoportok, vagy magányos emberek vonulnak a Kossuth Lajos utca irányába, hogy belépve a fénnyel megáztatott csarnokba, megpillantva a mi színeinket viselő játékosokat, valami ismét elinduljon a gyomor és a szív tájékán, valami különös, szorító, ugyanakkor boldogító érzés, ami nélkül egy gyógyíthatatlan betegségnek örvendő szurkoló képtelen létezni.