Ferdinand von Schirach

Büntetőjogunk a bűnfelelősség elvén működik. Egy embert a bűnössége szerint büntetünk, azt kérdezzük, milyen mértékben tehetjük felelőssé a cselekedeteiért. Ez bonyolult. A középkorban egyszerűbb volt, csak a tett szerint büntettek: a tolvajnak levágták a kezét. Mégpedig minden esetben. Mindegy volt, hogy pénzsóvárságból lopott-e, vagy mert különben éhen halt volna. A büntetés akkoriban nem matematikázás volt, minden egyes bűncselekménynek előre pontosan meg volt szabva a büntetési tétele. Mai büntetőjogunk bölcsebb, jobban igazodik az élethez, de közben nehezebb feladatot is ad.

Senki sem annyira objektív, hogy feltevés és bizonyított tény között mindenkor különbséget tudjon tenni. Van, hogy valamiről azt hisszük, bizton tudjuk, de elszámítjuk magunkat, és visszatalálni sokszor minden, csak éppen nem egyszerű.

A büntetőbíráskodás rendszerében talán a vizsgálóbíró helyzete a legérdekesebb. Minden ügybe bele lehet tekinteni, nem kell hosszú főtárgyalásokat végigszenvedni, és senkire sem kell hallgatni. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik a magányosság. A vizsgálóbíró egyedül dönt. Minden tőle függ, bezárja az embert, vagy szabadon bocsátja. Egyszerűbb hivatások is léteznek.

A bírói függetlenségnek valójában az az értelme, hogy a bírók is nyugodt álmot akarnak maguknak.

A védő számára a tanúkikérdezésnél az a legfőbb szabály, hogy ne tegyen fel olyan kérdést, amelyre nem tudja előre a választ. A meglepetések nem mindig kellemesek, és az ember nem játszik a megbízója sorsával.

A rendőrség a munkája során abból indul ki, hogy véletlenek nincsenek. A nyomozások 95 százalékban íróasztal mögött végzett munkából állnak, tényállások értékeléséből, emlékeztetők készítéséből, tanúk kihallgatásából. A krimikben a tettes vallani kezd, ha üvöltöznek vele, a valóságban ez nem ilyen egyszerű. És ha egy ember véres késsel a kezében egy holttest fölé hajol, akkor ő a gyilkos. Egyetlen épeszű rendőr sem hinné el, hogy csak véletlenül járt arra, és a kést azért húzta ki a hullából, mert segíteni akart rajta. A rendőrfelügyelőknek azt a mondását, hogy egy megoldás túl egyszerű, a forgatókönyvírók találták ki. Az ellentéte az igaz. Ami nyilvánvaló, az a legvalószínűbb. És szinte mindig a helyes megoldás is. Az ügyvédek ellenben hézagot keresnek a bűnüldözők bizonyítékokból emelt építményén. Nekik barátjuk a véletlen, feladatuk, hogy megakadályozzák az elsietett ragaszkodást egy látszólagos igazsághoz. Egy rendőrnyomozó egyszer azt mondta egy szövetségi bírónak, hogy a védők csak fékek az igazságszolgáltatás kocsiján. A bíró azt felelte, hogy egy fék nélküli kocsi semmire sem jó. Egy büntetőper csakis ebben az erőtérben működik.

Megbízók és védőügyvédek között sajátságos a viszony. Egy ügyvéd nem mindig akarja tudni, mi történt valójában. Ennek egyik oka a büntetőeljárásról szóló törvényünkben rejlik: ha a védő tudja, hogy a megbízó Berlinben emberölést követett el, nem kérelmezheti olyan "mentőtanúk" meghallgatását, akik azt mondanák, hogy a vádlott azon a napon Münchenben volt. Ez amolyan kötéltánc. Más esetekben az ügyvédnek okvetlenül tudnia kell az igazságot. A valós körülmények ismerete olyankor talán azt az apró előnyt jelenti számára, amellyel a megbízóját megóvhatja az elítéléstől. Annak, hogy az ügyvéd ártatlannak hiszi-e a megbízóját, nincs jelentősége. Neki az a feladata, hogy védje a megbízóját. Nem több, és nem kevesebb.