Émile Verhaeren
Óh, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.
S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.
Hótól fehér az út,
halottak a faluk;
a sok kristályos nagy kopár fa,
és a didergő fák sora
úgy áll fehér cukorba mártva.
Belepte már a malmot a fehér moha
s olyan, akárcsak egy kelepce
és készen áll prédára lesve;
lenn a viharban reszkető
kolostor és a háztető
november óta küzd az estbe;
s a hó csak hull, hull, hullong csendesen
a végtelen, kopárbús tereken.
Facebook
Pinterest