Daniel Keyes

Amikor fölbukkan valami a múltamból, valójában sohasem tudom, vajon igazában úgy történt-e, vagy csak most úgy képzelem, esetleg csupán kitalálom.

Ha okos vagy, egy csomó barátod lehet, akivel beszélgethetsz, és sose vagy magányosan egyedül.

Azelőtt kinevettek, lenéztek a tudatlanságom és nehéz felfogásom miatt; most gyűlölnek a tudásom és értelmem miatt.

Az emberek zokon veszik, ha rámutatunk arra, hogy meg sem közelítik a probléma sokrétűségét, nem is sejtik, mi van a fodrozódó felszín alatt.

Intelligencia és oktatás, amit nem fűt át emberszeretet, nem ér kutyagumit se!

Senki sem kezd igazán új dologba (...). Mindenki a mások kudarcaira épít. A tudományban nincs semmi igazán eredeti. Az számít, amivel minden egyes ember hozzájárul a tudás egészéhez.

A nyelv néha korlát, nem pedig ösvény.

Az ember részben azért jár főiskolára, hogy megtanulja: mindaz, amiben egész életében hitt, nem igaz, és semmi sem az, aminek látszik.

Még egy gyengeelméjű is szeretne olyan lenni, mint más. A gyerek, ha nem is tudja önmagát táplálni, nem tudja, mit egyen - az éhséget ismeri.

Az ember lassan elsorvad. Kezdetben törődik az emberekkel, és átadja magát nekik. Aztán az egyformaság, az állandó ostrom, nap mint nap, évről évre, érzelmi eltompulást okoz, és az ember érzéketlené válik. Eltékozolta minden együttérzését, semmi nem maradt belőle sem önmagának, sem a családjának. De az ember ezt eltitkolja. Mivel tudja, hogy együttérzést várnak tőle, együttérzést színlel. De kezdi megvetni magát a képmutatásért. Aztán megideologizálja a dolgot és azt mondja, azért csinálja, mert az embereknek szükségük van rá. De ez is hazugság. Az emberek megérzik a hidegségét. Megérzik a visszahúzódását. (...) És a bűntudattól, amiért él, elfonnyad a lélek.

Az elülső tükörben láttam magam, amint a hátsó tükörbe nézek, s ahogy tartotta, a tükör egy pillanatra olyan szögbe billent, amely a mélység illúzióját kelti: végtelen folyosókban látom magam... ahogy nézem magam... nézem magam... nézem magam... nézem... Melyik az? Ki vagyok?

Igaza van, ha nem akarja kínozni magát azzal, hogy együtt van velem. Nincs már közünk egymáshoz. Az egyszerű társalgás is feszültté vált. Csak a zavart csend és a kielégítetlen vágy egy elsötétülő szobában, ez maradt meg közöttünk.

Amíg az ember kitart, mindig van reménye a változásra. Az életet nem szabad eldobni. Akármilyen rosszra fordulnak is, akármilyen feketének látszanak is a dolgok, nem szabad feladni.

Nem azért gyűlölünk embereket, mert azok rosszak. Annak mondjuk őket, azzá tesszük őket, mert kell valaki, akit gyűlölhetünk.

Mindenki képes elviselni az olyan fájdalmat, melynek van valami célja: a nő, amikor gyermekét hozza a világra, a férfi, amikor harcba száll a hitéért, börtönbe vetik, éheztetik, verik azért az egy ügyért. A kínnak sok álruhája létezik, de ha az ember képes jelentést és célt felfedezni benne, akkor olyan szintekre érkezhet el, ahol már minden lehetséges.