Charles Darwin

A világ minden része lakható! Akár a sóstavak, a vulkanikus hegyek alá rejtett földalatti tavak, a melegforrások, az óceán mélységei, a levegő felső rétegei, sőt az örök hó felülete is: mindenhol tanyát üt az élet!

A tudomány nem más, mint tények csoportosítása olyan formában, hogy általános törvényeket, vagy következtetéseket lehessen levonni belőlük.

Milyen könnyű nem észrevenni egy jelenséget, bármilyen feltűnő is az, ha előttünk valaki észre nem vette!

Hisszük, hogy a növénynek a működés tekintetében nincs csodálatosabb része, mint a gyökércsúcs, (...) amely oly számos érzékenységről tesz tanúbizonyságot. Aligha túlzás azt állítani, hogy az ennyiféle képességgel bíró gyökércsúcs, amely a hozzá kapcsolódó részek mozgását is irányítja, az alacsonyabb rendű állatok agyához hasonlóan működik.

Senki sem lehet jó megfigyelő, anélkül hogy aktív elméletalkotó is lenne.

Hacsak nem hunyjuk be a szemünket, mai ismereteink alapján nagyjából tisztában lehetünk azzal, honnan származunk; és ebben a tekintetben nincs is semmi szégyellnivalónk. Még a legalacsonyabb rendű organizmus is sokkal nemesebb valami, mint a szervetlen por a talpunk alatt; egyetlen pártatlan szellemmel megáldott ember sem képes úgy vizsgálni egy élőlényt, legyen az bármilyen szerény, hogy ne érintené meg annak pompás felépítése és csodás tulajdonságai.

A bolondok kivételével az emberek nem annyira az intellektusukban különböznek, mint inkább lelkesültségükben és buzgóságukban.

A természet élettelen erői - sziklák, jég, hó, szél és víz, örökös harcban egymással, de mégis szövetkezve az ember ellen - (...) tökéletes fölényben vannak.

Valami kimondhatatlan varázsa van, ha az ember a szabad ég alatt él.

Bármilyen lassú legyen is a kiválasztási folyamat, ha még a gyenge ember is oly sokat érhet el mesterséges kiválasztással, akkor nem látom be, mi szabhatna határt annak a változásnak, az élőlények közötti azon kölcsönös alkalmazkodásnak és a fizikai életfeltételekhez való időmúlásnak, s mindezek szépségének és összetettségének, amely hosszú idő alatt, a természet kiválasztó ereje, vagyis a legalkalmasabbak túlélése révén jön létre.

A szépségérzet (...) az elme természetétől függ, függetlenül a csodált tárgy bármiféle valós tulajdonságától.

A természetes kiválasztás az élet és a halál szétválasztásával működik, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása révén.

Néhány ösztön közös az embernél és a magasabb rendű állatoknál, különösen a főemlősöknél. Valamennyiüknek azonosak az érzékei, ösztönös megérzései, hasonlóak a szenvedélyeik, érzelmeik és indulataik, sőt a bonyolultabb indulataik is, például a féltékenység, a gyanakvás, a vetélkedés, a hála és a nagylelkűség; mind csalnak és bosszúállók; gyakran fogékonyak a nevetséges iránt és van humorérzékük, csodálkoznak, kíváncsiak és ugyanazok a képességeik vannak az utánzásra, figyelemre, megfontolásra, választásra, emlékezésre, képzeletre, eszmetársításokra és gondolkodásra, bár nagyon különböző fokon. Értelmi szempontból ugyanannak a fajnak az egyedei között is megtalálható minden fokozat a teljes gyöngeelméjűségtől a kiválóságig. Mind hajlamos az elmebajra, noha az állatok sokkal kevésbé, mint az ember.

A lelkiismeret visszatekint a múltba, és irányítóul szolgál a jövőre.

A létfenntartás ösztöne csak veszély esetén válik érezhetővé; sok gyáva ember tartotta magát bátornak, míg szemtől szembe nem került ellenségével.