Carl Sagan

Egyelőre nincsenek földön kívüli értelmes életre utaló jelek, így eltűnődhetünk, talán nem éppen az-e minden civilizáció sorsa, hogy elkerülhetetlenül a pusztulásba rohanjon.

Ha az alapoktól kezdve akarsz elkészíteni egy almás pitét, akkor előbb ki kell találnod hozzá az Univerzumot.

A társadalmak természetesen bölcsen óhajtanak eljárni, amikor azt kell eldönteniük, hogy milyen technológiákat - azaz a természettudomány miféle alkalmazásait - kell fejleszteni és milyeneket nem. De ha nem pénzelik az alapkutatást, ha nem támogatják a tudás önmagáért való gyarapítását, akkor veszedelmesen korlátozottá válnak a választási lehetőségeink.

Az a tény, hogy az agynak bizonyosfajta viselkedésre prediszponáló alkotórészei vannak, nem ok a fatalizmusra vagy a kétségbeesésre: az egyes komponensek viszonylagos fontossága jelentős mértékben ellenőrzésünk alatt áll. Az anatómia nem végzet, bár nem is lényegtelen.

A tudományos alapkutatások erős, előrelátó és folyamatos elősegítése nélkül abba a helyzetbe jutunk, mint amikor valaki föleszi a vetőmagot: ezzel ugyan egyetlen télre elhárítja az éhínséget, de minden reményét elherdálja annak, hogy a következő télen is életben maradhasson.

Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertar­tásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk.

Nem élünk hagyományos és statikus társadalmakban, de kormányaink, ellenállva a válto­zásnak, úgy tesznek, mintha azokban élnénk. Hacsak nem pusztítjuk el magunkat teljesen, a jövő azoké a társadalmaké lesz, amelyek nem hagyják ugyan figyelmen kívül lényünk hüllőszerű és emlősalkotórészeit, de lehetővé teszik természetünk jellegzetesen emberi alkotóelemeinek felvirágzását: azoké a társadalmaké, amelyek inkább a sokféleséget bátorítják, mintsem a konformitást; azoké a társadalmaké, amelyek hajlandók különféle társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális kísérletekbe anyagi erőforrásokat beruházni, és készek föláldozni a rövid távú előnyöket a hosszú távú haszon érdekében; azoké a társadalmaké, amelyek az új eszméket a jövőbe vezető finom, kényes és mérhetetlenül értékes ösvényeknek tekintik.

A biológia inkább hasonlít a történelemre, mint a fizikára: a múlt véletlenei, tévedései és szerencsés fordulatai erőteljesen előrevetítik a jelent.

Az írás felfedezését nemcsak ragyogó újításként kell számon tartanunk, hanem az emberiség múlhatatlan javaként is. És feltételezve, hogy megéljük, és találmányainkat okosan használjuk fel, hitem szerint ugyanezt mondhatjuk el azokról a modern Thotokról és Prométheuszokról, akik ma a gépi intelligencia határait feszegető számítógépeket és programokat találnak fel. Az emberi intelligencia legközelebbi lényeges strukturális előrelépését valószínűleg az intelligens emberek és az intelligens gépek társas viszonya fogja megvalósítani.

Sok ember sokkal jobban megrémül az álmaitól, mint bármi mástól, amit éber állapotban tapasztal.

A természettudományt bizonyos értelemben úgy írhatjuk le, mint a természetre alkalmazott paranoid gondolkodást: természeti összeesküvéseket keresünk, kapcsolatokat látszólag összefüggéstelen adatok közt.