Alessandro Baricco

Az ember igazából sohasem változtatja meg az életét, nem lehet megváltoztatni; amilyenek gyerekkorunkban vagyunk, olyanok maradunk egész életünkben, nem a változtatás az, amitől az ember elölről kezdi az életét.

A gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elve­szíti a színét, és ráadásul örökre.

Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.

Ami vagyok, az már megtörtént: itt és most úgy él bennem, mint lépés a saját nyomában, mint hang a visszhangban, mint rejtvény a megoldásában. (...) Átlépés az élet másik oldaláról. Könnyedén, akár egy tánclépés. Egyik formája annak, hogy mindent elveszíts azért, hogy mindent megtalálj.

A valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni - emlék lettél. (...) Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.

Az emberek soha sincsenek olyan távol, hogy ne találkozhassanak, soha.

A zenéjét megtalálni, az a nehéz (...), a zenéjét annak, amit mondani akarunk, itt, ebben a közelségben, a zenét és a mozdulatokat, melyek oldják a fájdalmat, amikor csakugyan nincs már mit tenni, az odaillő zenét, hogy tánc legyen, valamiképpen, és ne durva elszakadás ez a távozás, ez az eliramlás az élet felé és távolodva tőle.

Miként mondod meg egy ilyen férfinak, hogy most én vagyok az, aki meg akarom tanítani valamire, és simogatásai közben meg akarom értetni vele, hogy a sors nem béklyóba köt, hanem szárnyalni segít.

Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?

Amit láttunk, örökre őrzi a szemünk, amit elkövettünk, örökre őrzi a kezünk, amit éreztünk, örökre őrzi a lelkünk.

Érintsd meg a csönd egy pillanatát, meghallom majd.

Zenéltünk, mert az Óceán nagy és ijesztő, zenéltünk, hogy az emberek ne érzékeljék az idő múlását; hogy elfelejtsék, hol vannak és kicsodák. Zenéltünk, hogy táncolhassanak, mert ha táncolsz, nem halhatsz meg, és Istennek érzed magad. És a zene, amit játszottunk, ragtime volt, mert ez az a zene, amire Isten táncol, amikor senki sem látja.

Az ember szemében az van, amit majd látni fog, nem pedig az, amit már látott.

Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.

Milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra.