Idézetek filmekből
Az út vége. Mindig ugyanarra gondolok, ha egy szép emléket keresek. Akárhogy is kutatok az emlékeim közt, ez az egyetlen, amire érdemes emlékezni. Olyan, akár egy bazári rajz, megnyugtató és hazug. Mint egy szép karácsonyi mese. Elhisszük, hogy az élet valóban ilyen. Csupa szép pillanat és olykor egy-egy leküzdendő nehézség. Azoknak a hősies hazugsága ez, akik sosem adják fel.
Történelmünk során csak ámulunk, hogy a biológusok egyre közelebbről és közelebbről vizsgálnak dolgokat, hogy a csillagászok egyre távolabb és távolabb tekintenek a sötét éjszakában időben és térben. Mégis mind között talán a legrejtélyesebb nem a közel és a távol, hanem mi vagyunk a magunk valójában. Egyáltalán képesek lennénk felismerni önmagunkat? És ha igen, képesek volnánk megismerni? Mit mondanánk magunknak? Mit tanulnánk önmagunktól? Valójában mit szeretnénk látni, ha kívülről tekinthetnénk önmagunkra?
Ne keress gonoszságot szomszédaid között, amíg azt meg nem tetted a saját házadban.
Hogyan lehetséges a világot valósnak tekinteni, ha az azt meghatározó egyén valósága felfoghatatlan?
Mi a csudát tudunk a világról?
Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré.
A lehetőségek száma végtelen, a megoldásoké viszont zéró.
A kertvárosban nem nehéz bűnt találni. Csak a zárt ajtók mögé kell benézni és megláthatjuk, amint a szomszédasszonyaink megcsalják a férjüket, neheztelnek a gyermekeikre, áskálódnak a barátaik ellen. De bármennyire is szeretjük kitárgyalni embertársaink bűnös cselekedeteit, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nagy különbség van vétek és gonoszság közt. Milyen szomorú, hogy mindig akad valaki, aki készségesen jön és emlékeztet rá.
Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom.
Az emlékek nem fájnak, legyenek bár boldogok vagy szomorúak, örömteliek vagy fájók, rosszak vagy jók: az embereknek az életet jelentik. Az érzelmek, amiket az emlékek keltenek, ártatlanok, ez a szeretet. Ezért van remény a világban.
Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol. Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk - és ez fáj - lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre.
Az életünk nem csupán sima funkciókból áll, néha azért még élvezhetjük is.
A düh és az igazságtalanság sosem vakíthat el minket annyira, hogy mi magunk váljunk a bajok forrásává. A megértés, a részvét, a jóság és a szeretet, csak ezek a forradalmian tiszta eszmék. Ha mindezt feladjuk, olyanokká válunk, mint akiket megvetettünk. Ekkor pedig elveszítjük emberségünket.
Mindig is nehezemre esett megérteni, miért választunk társunkul más emberi lényeket. Tán azért, mert annyira érdekes vagyok egymagamban.
Inkább legyünk különlegesek együtt, mint átlagosak külön.
Meg kell bocsátani azoknak, akik vétkeztek ellenünk, és bocsánatot kell kérni azoktól, akik ellen mi magunk vétkeztünk. A megbocsátás nélkül ártatlan embereket bánthatunk meg.
Facebook
Pinterest