Saját temetésem
A mi életünk is véget ér majd valamikor. Hogyan lehetne megúszni úgy ezt az egészet, hogy ne nagyon szenvedjünk odáig? Lényeg, hogy nem láthatjuk a saját temetésünket, mert azt rosszabb lenne végignézni, mint az első napot a suliban, vagy amikor iskolafogászaton állunk sorban.
Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.
Ha te nem mész el mások temetésére, ők sem jönnek el a tiedére!
Ezzel a népszerűséggel örülhetek, ha a saját temetésemre kapok meghívást.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
Mindegy, hogy rendes temetést kapunk, vagy a farkasok falnak fel. A szenteltvíz csak koszos lé.
Facebook
Pinterest