Regényírás
Nagyon nehéznek találtam a regényírást, és erre gyakran reagáltam azzal, hogy nem írtam. Ez egy jól bevált eljárás az első könyves szerzőknél, amelyet szívből támogatok.
Sok oka van annak, hogy a regényírók írnak, de mindegyikben közös az a szükség, hogy egy alternatív világot hozzanak létre.
A világirodalom tele van emlékezetes nevekkel, bizonyságul, hogy semmilyen körülmények között nem mindegy, hogyan hívnak valakit. Olykor a hősi szerep is fölmagasztosít egy-egy köznapi nevet, én mégis azt hiszem, egy történetnek már eleve része az a hangulat, ami a névből árad és ami megmozgatja a képzeletet. Egy jól kitalált név a maga klímájával befolyásolja az eseményeket, könnyebb vele dolgozni, mert rendszerint magával hozza a képzeletbeli alak személyiségét is.
Minden névnek egyénisége van, rejtett előjele, bűvköre, és az ilyesmi a hétköznapi életben is előbb-utóbb beleszól az ember sorsába. (...) Mindez fokozottan érvényes az irodalom stilizált világában, ahol minden fuvallatnak, árnyalatnak jelentősége van.
Még ha vannak is sejtéseim afelől, amiről írni szándékozom, a novella belső tája számomra a munka folyamatában bontakozik ki. Nem is nagyon jó dolog, amikor egy-egy elbeszélés indításakor előre tudható, hogy a továbbiakban pontosan mi fog történni, sokkal szerencsésebb, ha a cselekmény fordulatait és az egész belső hangulatot a kitalált környezet természete alakítja és szabja meg. Képzelete az írót ösztönösen mindig olyan területek felé tereli, ahol otthonosabban mozog, és ahol nagyobb készséggel fogadja a rá váró meglepetéseket.
A regényíró letaszítja istent a trónusáról, s ő ül a helyébe, másként nem tudna embert teremteni, azt felnevelni, földbe döngölni vagy magasba emelni, végső esetben megölni. Ezek isteni monopóliumok.
A regény úgynevezett előzményein olvasó és író egyaránt szeret hamar túlesni. Az ilyesmi részint unalmas, részint sablonos, különösen ma, mikor a regényírás bizonyos fajtáit már nem is iparszerűen, hanem a konyhaművészet szabályai szerint, kész receptek alapján főzik ki. Például: "Végy két ifjú szerető szívet, törd meg, forrald fel a szenvedélyeket, hintsél a tetejébe egy kis édes egyházi áldást, és jól megfőzve vagy félig sületlenül bármikor feltálalhatod az olvasónak."
Amerikában van egy állam (...), ahol minden kutyának joga van egyszer büntetlenül megharapni valakit. Azt hiszem, a regényírás is úgy született meg, hogy az íróknak joguk volt egyszer büntetlenül untatni olvasóikat. Amikor aztán látták, hogy a büntetőtörvénykönyv visszaesés esetén sem sújtja őket, rendszeresítették haszontalan üzelmeiket. Van már szabályos iktatóhivataluk, amit irodalomtörténetnek hívnak, vannak cinkostársaik és irigyeik, ezeket meg kritikusoknak hívják, s végül vannak hiszékeny áldozataik, s ezek az olvasók.
A regényírás többnyire magányos foglalkozás, de egyetlen szerző sem végzi egyedül.
A regényírás vagy a regény olvasása valamiképpen a valóság visszautasítása, ez kétségtelen. De e visszautasítás nem holmi szökés.
Nemcsak a szerelem teszi álnokká az embert, hanem a regényírás is. Bizonyos, hogy egyik se tartozik az erkölcsjavító foglalkozások közé.
Pusztán fantáziával lehet írni szép meséket; fantázia nélkül lehet írni remek korrajzokat; de a regényírásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni.
A valóság különösebb, mint a regényírás, mert a regényírónak ragaszkodnia kell a valószerűséghez; a valóságnak nem.
A regényírásnak három szabálya van. Sajnos, senki nem tudja, mik azok.
Facebook
Pinterest