Öregszem
Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.
És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.
Szépen öregszem, ez talán vigasztal,
Mosolyráncokkal, mint a boldogok,
S mert nem bírok a gyorsuló irammal,
Azt szeretem, akit más eldobott.
Sajnos öregszem, galambocskám, egyre jobban kopaszodok, pedig mennyire szerettem fésülködni!
Igazából nem azt bánom, hogy öregszem, önmagában nem. Inkább az apró méltatlanságokat.
Facebook
Pinterest