Öregkor
Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!
Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz. Minél magasabbra hágsz, annál fáradtabb vagy, nehezebben kapsz levegőt. De sokkal jobban átlátod a dolgokat.
A gyerek- és az öregkor hasonlítanak egymásra. Mindkét esetben - ha különböző okokból is, de - védtelen vagy. Még, vagy már nem tudsz úgy részt venni az aktív életben, s ezáltal az életed érzékennyé, nyitottá és terv nélkülivé válik. A serdülőkorban kezd kialakulni magunk körül az a láthatatlan páncélzat, mely felnőtt korunkra egyre csak vastagszik. Növekedése a gyöngyökéhez hasonlít. Minél mélyebb a seb, mely őt éri, annál erősebb lesz fejlődő páncélzata. Idővel azonban - mint egy ruhanemű, melyet sokáig használtunk - lassan-lassan elkopik, majd hirtelen elszakad.
Az öregkor az addig élt élet testben és lélekben is megnyilatkozó, markánsan láthatóvá váló végső formája. A test és a lélek pontosan olyan lesz, amilyennek addig "faragták". Ha egy fát szerető gondoskodással ültetünk el, és nap mint nap törődünk vele, pompás lombkoronát növeszt, majd gyümölcsöket érlel, és kellő odafigyeléssel hosszú éveken át képes árnyékot adni. Ha nem gondozzuk, nem figyelünk rá, élete megszakad: termőre fordulás helyett kiszárad és elpusztul. Ilyen az ember élete is. Az, hogy ki milyenné válik öregkorára, egy folyamat része.
A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy a maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.
Régen - az ifjúság, a férfikor idejében - az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz, a változathoz. Öregkorban az utazás nagy pillanata a take off, az indulás: kilépni egyetlen lendülettel az öregség rutinjából, ez az "élmény". A megérkezés közömbös, hiszen mindenütt ugyanaz vár.
Amíg ifjak vagyunk még, a világ véleménye szerint élünk, és fontosabb számunkra a másokkal, mint saját magunkkal való jó viszony. De mihelyt az öregkort elértük, már jóval kevésbé látjuk érdekesnek az idegent, és semmi sem foglalkoztat annyira, mint épp saját magunk, akit nélkülözni kell már nemsokára.
Az emberek abba a tévképzetbe ringatják magukat, hogy az öregkor beköszöntével valamiféle révbe érünk, ám azt a tényt már csak kevesen fogadják el, hogy szüntelenül csak törtetünk előre utunk célja felé, amely még azon a napon is elérhetetlen távolságban van tőlünk, amikor végleg lehunyjuk szemünket.
Manapság annyi ember éri meg az öregkort, hogy már a múlté a korábbi varázs. Elmúltak azok az idők, amikor az aggastyán a bölcsesség és a végtelen életismeret szinonimája volt. Korunkban az ősz haj, a betegség és a halál egyfajta szentháromsággá olvadt össze.
Az öregkorban valószínűleg azt a legnehezebb megtanulni, hogy elbúcsúzzunk a kívánástól. Ha azonban nem tanuljuk meg, (...) annál gyorsabban húznak le a kívánságok kövek gyanánt a sírba.
Nem csak testünket kell istápolnunk, hanem elménket és lelkünket még sokkal inkább, mert az ész fénye is, mint a lámpás, ha olajat belé nem csepegtetünk, kialszik öregkorban.
Öregkorban minden, az utazás is kényszerűség. Az ember nem valami felé utazik, hanem helyben jár, és azt hiszi, odébb jut, eltávolodik valamitől, amit nem szeret.
Az öregkor mindig éber álmú: mintha az ember annál kevésbé kötné le magát olyasmivel, ami hasonlatos a halálhoz, minél hosszabb ideig ölelte az életet.
Facebook
Pinterest