Önzés
A megveszekedett önzés, ez a mi járványos lépfenénk, megemészt mindent, ami művészet, tudomány vagy emlék.
Az önzés az a lelki nyersanyag, melyből az erkölcsi meggyőződések dómjai épülnek.
Egyszer elérkezik az idő, mikor elsősorban magunkra gondolunk; a gyengéd és nagylelkű jellemek önzése legfeljebb csak jogosultabb, mint a zsarnokiaké.
Amíg csak élet lesz a Földön, addig szükségszerűen az önzés marad a viselkedés egyik legfőbb mozgatója; ha ez megszűnik, akkor maga az élet is semmivé lesz.
A barátaink szerencsétlenségében mindig van valami, amit tulajdonképpen nem is bánunk.
Az önzésnél nagyon fontos megfogalmazni, hol van az a határ, ami után már ráfaragok. Ennek két következménye lesz. Az egyik az, hogy önmagamnak kezdek el ártani, a másik az, hogy a másikba döföm bele a tőrt.
Ha mindenki csak saját magának kaparja ki a gesztenyét, akkor éljen is mindenki a maga pénzéből.
Csak kétféle életforma létezik: az egyik a félelemorientált, a másik pedig a szeretetorientált élet. Ha életed mozgatórugója a félelem, akkor mohó, kapzsi, pénzsóvár, agresszív és egoista leszel. Ha életed mozgatórugója a szeretet, akkor szükségszerűen megszűnik benned a félelem, a mohóság és a kapzsiság, mert a szeretet tudja, hogyan kell megosztani. A szeretet élvezi, ha adhat, nem ismer nagyobb élvezetet ennél.
Az egoista egy rossz ízlésű ember, akit sokkal jobban érdekel saját maga, mint én.
Néhányan annyira önámítók és egocentrikusak, hogy nincs annyi kiabálás a világon, ami meggyőzné őket a hibáikról.
Amikor az élet nehézségei megnőnek, akkor - logikusan - pont egymáson kellene segíteni. Jóval nagyobb szükség lenne a kölcsönös segítségre, empátiára és összefogásra. És mégis, azt látjuk, hogy ehelyett az egyéni érdekek és nárcisztikus érzelmek erősödnek fel, még a "jó" emberek esetében is.
Facebook
Pinterest