Kutatási támogatás
Aki korlátozni akarja a kutatások költségeit, hogy növelje a hasznát, az ugyanezzel az erővel az óráját is megállíthatná, hogy időt nyerjen.
Közhely, és mint ilyen, igaz: a tudomány sem él elefántcsonttoronyban. Minden egyes tudományterület fejlődését befolyásolja társadalmi közege, kezdve azon a kemény befolyáson, hogy mennyi pénzt kap, egészen azokig a "lágy" befolyásokig, amelyek az egyedi kutatók ismeretségi köréből érkeznek és személyes véleményüket alakítják.
A legszomorúbb dolog a tudományos kutatással kapcsolatban az, hogy amikor az ember még fiatal, sok ideje van, azonban senki nem ad neki pénzt. Mire egy kissé feljebb tornázza magát a ranglétrán, már általában képes rábírni valakit, hogy támogassa, soha nincs azonban elég ideje arra, hogy bármi érdemlegeset tudjon tenni.
A legtöbb szakember (...) az akadémiai támogatások és egyetemi állások időskáláján gondolkodik. Így a "nagyon messze" jelenthet húsz évet is, és a "soha" sem biztos, hogy több ötvennél.
Egy kutatási program anyagi támogatás nélkül nem tud megvalósulni, de nem ezt tartom a legfontosabb feltételnek. Azt kell elérnünk, hogy legyenek kiváló kutatók!
A természettudósok, a matematikusok sehol a világon nem szupersztárok. Ez nem is baj. A tudósnak nem kell a rivaldafény. Az ismertség csak annyiban szükséges, hogy a tudományága támogatást kaphasson. Egyébként lényegtelen.
A társadalmak természetesen bölcsen óhajtanak eljárni, amikor azt kell eldönteniük, hogy milyen technológiákat - azaz a természettudomány miféle alkalmazásait - kell fejleszteni és milyeneket nem. De ha nem pénzelik az alapkutatást, ha nem támogatják a tudás önmagáért való gyarapítását, akkor veszedelmesen korlátozottá válnak a választási lehetőségeink.
Az a tény (...), hogy a tudományos élet vezető státusait (professzor, tanszékvezető, akadémikus) szerte a világon nagyrészt férfiak birtokolják, nem arra vezethető vissza, hogy értelmi képességeik felülmúlják a nőkét. Sokkal inkább arra, hogy a tudományos szakma rendkívül kompetitív: a tanulmányok közlésének, a fokozatok megszerzésének, a disszertációk megvédésének és a kutatási támogatások elnyerésének szigorú versenyére épül. Miközben a férfi tanárok túlnyomórészt teljesítményorientáltak, női kollégáik hozzájuk képest nagyobb hangsúlyt fektetnek magára a tanításra és a hallgatók előmenetelére.