Diagnózis
A diagnózis után (...) az a legfontosabb, hogy tudjuk, mi a következő lépés, és hogy semennyire ne kapkodjunk. A kapkodás csak bajt szül, semmi jó nem származik belőle, és meg se nyugtat.
Sok ember már a diagnózistól meggyógyul. Sokan meg a diagnózisba betegednek bele. De legtöbb embert a diagnózis hiánya teszi beteggé.
Azért, hogy jó diagnózist kapjunk, az orvosoknak folyamatosan változtatniuk kell a látószögüket. Először a beteg szempontjából nézzük végig, habár gyakran fogalmuk sincs, mi történik velük. Szóval megvizsgáljuk a beteget minden lehetséges szemszögből. Kizárunk dolgokat. Új információkat fedünk fel, próbálunk rájönni, mi nem stimmel. Másodvéleményt kérünk. Reméljük, hogy rájövünk valamire, amit mások nem vettek észre. A beteg számára egy új nézőpont jelentheti a különbséget az élet és a halál közt. Az orvosoknak azt jelenti, hogy fel kell venned a harcot mindenkivel, aki előtted ott volt. Amikor olyan kimenetel felé tartasz, ami túl szörnyű, hogy szembenézzünk vele, ekkor kérünk másodvéleményt. És néha a válasz, amit kapunk, csak megerősíti a legnagyobb félelmünk. De néha új megvilágításba helyezi a dolgokat. Segít, hogy lássuk a teljes képet. Miután minden véleményt meghallgattunk, és minden nézőpontot megvizsgáltunk, végre megtalálod, amit kerestél: az igazságot. De az igazsággal nincs lezárva semmi. Onnan kezdődik minden újra egy csomó új kérdéssel.
Egy fenyegető diagnózis lemezteleníti a dolgokat, s mindent kíméletlenül őszintébbé tesz, miatta muszáj szembenézni korábban félresöpört, elhallgatott, elhanyagolt problémákkal, konfliktusokkal.
Az orvosok előszeretettel állítanak fel gyors diagnózisokat, és állnak neki a kezelésnek, a betegek pedig mondhatni vágynak a diagnózisra, és szeretik, ha kezelik őket.
A rákdiagnózis ma sokszor stigma. El kell érni, hogy csak egy apró bukkanó legyen az ember életében, ami kezelhető vagy még inkább gyógyítható.
Facebook
Pinterest