Míg 30-40 évvel ezelőtt szinte elképzelhetetlen lett volna, manapság már inkább az számít különlegesnek, ha egy apa nincs ott párjával a szülőszobában, nem fogja a kezét, nem bátorítja, s nem bátortalanodik el ő maga is egy ponton.
Erika párja ott volt vele, és a lehető legtermészetesebb módon zajlott az éjszaka: „Az én apukám még a kórházban sem volt ott, amikor születtem, bevitte éjjel anyukámat, majd hazament. Akkoriban ez volt a szokás. Aztán hajnalban óránként ment le a bolt melletti telefonfülkéhez érdeklődni. Valamikor 6 körül mondták, hogy megszületett a lánya, egészséges. Akkoriban ezt még úgy ünnepelték a férfiak, hogy ittak, azt hiszem, ő reggel 8-ra két kanna borral érkezett meg a munkahelyére. Úgy gondolom, ez ma sincs másként, de talán már kevésbé elnézőek a munkaadók ilyen esetekben, mint a hetvenes években voltak.
Amikor az én első gyerekem született, egyáltalán nem beszéltük meg a férjemmel, mi lesz. Nem volt manapság divatos szüléstervünk, sőt, őszintén szólva, fogadott orvosom vagy szülésznőm sem volt, az éppen ügyeletes nőgyógyászhoz kerültem. Ma már ezt nem vállalnám be, de akkoriban még nagyon laza voltam. A férjem este 8 körül hazament, de azt mondta, érezte, hogy jönni fog még vissza. Éjfélkor hívtam. A szülőszobában voltam már, amikor meghallottam kintről a hangját, megnyugodtam, egyszerűen nem volt kérdés, hogy ott van. Túl sok emlékem ugyan nincs az ott töltött négy óráról, de azt tudom, hogy ott volt végig, oldotta a feszültséget, sokat beszélgetett a szülésznővel, egyszóval jó volt nagyon, hogy ott volt. Én azt gondolom, nem volt hatással a kettőnk testi viszonyára, de mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy engem egy ponton áttoltak a műtőbe császárra. Ám ha másképp alakul, ha meg tudtam volna szülni természetesen a gyereket, szerintem akkor sem nézne ma már másképp a testemre.”
Szilviéknél másképp alakult a szülés: „Velem anyukám volt bent a szülőszobában, el sem tudtam volna képzelni, hogy a férjem kezét gyömöszöljem, miközben tolom ki a gyerekünket. Nem tudom az okát, de a terhességem alatt végig azt éreztem, hogy ezt én nem akarom. Szerencsére ő sem ragaszkodott hozzá, ha nagyon szerettem volna, nyilván bejön, de azt hiszem, egy kicsit talán még meg is könnyebbült. Anyukám jelenléte rengeteg erőt adott nekem, olyan jó volt a közelsége annak, aki pontosan tudta, mit élek át, mit érzek, s ez ráadásul ugyanaz az ember volt, aki mindezt megtette annak idején értem.”
De megkérdeztünk egy négygyerekes apát, Bálintot is, aki csak az első gyermeke születésénél volt jelen: „Borzalmas volt számomra látni a feleségemet ennyire szenvedni. Ott álltam mellette, tehetetlenül, dühömben majdnem sírtam, annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam. Szörnyű érzés volt. Hiába egyeztünk meg már az esküvőnk előtt, hogy nagy családunk lesz, legalább három gyerekünk, én akkor azt hittem, biztos voltam benne, hogy ezt a szörnyű kínt még egyszer nem fogja végigcsinálni. Nagyon meglepődtem, amikor nagyjából egy héttel a szülés után már a következő gyerekünkről beszélt. Nem gondoltad meg magad? Vállalnád még egyszer ezt a fájdalmat? – kérdeztem tőle. Dehogy volt fájdalmas, kicsit kellemetlen volt, ennyi. Nos, én tudtam, hogy szenvedett, láttam, hallottam. Lehet, hogy amnéziás? Vagy a női szervezet ennyire csodálatos, hogy egyszerűen elfelejti a fájdalmat? A lényeg, hogy még háromszor bevállalta úgy, hogy a szülésznőn és az orvoson kívül nem volt bent vele senki.”
Forrás: ridikul.hu