Van, hogy az élet fonalát el kell engedni

Elfáradtam. Nincs mit szépíteni ezen. Pedig felneveltem négy gyereket, dolgoztam keményen és sokat, gondoztam a beteg édesanyámat, de még sosem éreztem magam ennyire kimerültnek. Krízisek, válságok jötte-mentek az életemben, mégis erős voltam, kitartó... legyőzhetetlen. Egészen mostanáig.

Már nem akarok küzdeni és nem akarok győzni. Csak pihenni. 

Ki kellene nyitni a szemeimet újra... de olyan nehéz. Erőlködnöm kell, hogy legalább résnyire sikerüljön. A pilláim meg-megrebbennek, ahogy igyekszem körülnézni. Fehér falak, mosdókagyló, felette tükör, ágyak... fehér, gurulós ágyak. Egy zacskó, tele átlátszó folyadékkal. Egy vékony cső... azt hiszem, az én kezembe van bekötve, bár nem vagyok teljesen biztos ebben. Nem érzem a kezemet, ahogyan a többi testrészemet sem. Valaki megsimogatja a homlokomat. Bizonytalan mosolyú, könnyes szemű, fiatal nő. Az arca többi részét maszk fedi. Ezek az átkozott maszkok! Hogy ismerje így fel az ember a szeretteit? Ki is ő? Tudom, tudom... csak most nem jut az eszembe.

- Mama, hallasz? - kérdezi a lány. - Iza vagyok – mondja.

Tényleg, Izabella! Az unokám. A legkisebb. Hányan is vannak? Nem, most nem tudom őket sorra venni. Túl fáradt vagyok. De talán a gyerekeim. Őket...

Az élet fonala Elsőnek Anna született meg. Jó nehéz vajúdás volt, meg is fogadtam akkor és ott, hogy soha többé nem leszek terhes. De mégiscsak szerettünk volna egy fiút, ekkor jött Zoltán - vele már könnyebben ment a dolog. Gergővel váltunk nagycsaláddá, Emma pedig teljesen váratlanul született. Tehát Anna, Zoltán, Gergő és Emma. Megy ez!

De jó is volt, amikor kicsik voltak! Édesen tudtak együtt játszani. Szerencse, hogy két fiunk és két lányunk született, ráadásul gyorsan, egymás után. A fiúk igazán jól elvoltak együtt, Anna meg imádott babázni Emmával. Kamasznak mondjuk nem voltak túl jók. De hát... ilyenek a kamaszok. Bélám hányszor mondta nekik, hogy szíjat hasít a hátukból... aztán sosem lett belőle semmi. Nem olyan természet volt. Tudták ezt a gyerekek is. Aztán a kamaszkoron is túl lettünk.

Jaj, bárcsak Béla látta volna Emma esküvőjét! Annácskáén is hogy elérzékenyült. Meg amikor megszületett az első unoka. Kristóf! Na, csak összeszedem magam... De nem... most a többi nem jut eszembe.

El kell engedni...

Bélám, de jó, hogy ezt már nem látod! Hülye vénasszony lettem. Már az unokáink nevére sem emlékszem. Pedig hányszor emlegetted, hogy én mindent számon tartok. Neveket, helyszíneket, adatokat... Jobb, hogy már nem vagy itt. Rozoga, reszketeg, feledékeny vagyok. A bőröm száraz és ráncos, a hajam fehér és gyér. A lépteim már rég nem kecsesek, örülök, ha csoszogni tudok. De egy ideje az sem megy.A szemeimet is alig bírom kinyitni. A szám olyan, mint a pergamen. Pedig, ha lenne erőm, mondanék néhány dolgot a kis Izának... Olyan fiatal, olyan szép, annyi minden áll még előtte. Ha tudnám, elmondanám neki, hogy merjen szeretni, merjen küzdeni és merjen sírni. Látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a könnyeit. Szeretnék rámosolyogni, de nem megy. Szeretném megsimogatni az arcát, ahogyan ő megsimogatta az enyémet. És szeretném elmondani neki, hogy ne bánkódjon miattam. Szép életem volt, jó életem volt... de van, hogy az élet fonalát el kell engedni. Én lassan elengedem és akkor... talán megpihenhetek. Megpihenhetek drága Bélám oldalán.

Forrás: she.hu