Új apa, új anya – a mostohakapcsolat szövevényes berkei

Ki vagyok én?

Ha olyan emberrel kötünk házasságot, aki özvegy vagy elvált, de gyermekét ő neveli, akkor párjaként automatikusan mostohaanyukák vagy mostohaapukák leszünk. A gyerekek fejében ilyenkor nagy a kavarodás: hogy lehet még egy szülőjük, ő mit tehet meg, és mit nem, neki is engedelmeskedni kell, és főleg: őt is szeretni kell? Mindenképpen zavaros helyzet ez, de sokat segít, ha mostohaként a kezdetektől fogva nem vagyunk tolakodóak. Ne akarjunk harmadik szülőt játszani, ne másszunk bele a gyerek intim szférájába, végképp ne akarjuk nevelni, és ne várjuk, hogy az első találkozáson minden rendben megy majd.

Tisztelet, tisztelet, tisztelet

A mostohaszülő–gyerek viszony alapvetően a tisztelet játéka. Természetesen elvárhatjuk a gyerkőctől, hogy legalább minimális mennyiségű tiszteletet mutasson felénk, de inkább foglalkozzunk azzal, nekünk mi dolgunk van. Először is tisztelnünk kell a gyermek szüleit, igen, azt a másikat is, akitől szerelmünk elvált, vagy aki eltávozott az élők sorából. Soha nem léphetünk a helyére, és ez nem is dolgunk. Meg kell elégednünk mostohaként az örök második szerepével, ha tetszik, ha nem, különben olyan belháborúban találjuk magunkat, amiben nem nyerhetünk. Nem  fogjuk felülmúlni a másik szülőt, ezzel nem is érdemes próbálkozni, a gyerek nem préda, amit egymással versenyezve el kell orozni a másik orra elől, és megmutatni, ki a jobb. Akkor lesz legalább viszonylagos béke, ha felnőttként nem rivalizálunk sem a gyerekkel, sem az anyjával, apjával, nagyszüleivel. Tisztelnünk kell a szerelemmel készen kapott nevelési elveket, családot, még ha ez olykor nehezünkre esik is. Ezen felül tisztelnünk kell a gyerek és új párunk szülő–gyermek viszonyát. Ne akarjuk elvenni azt az időt, amit ők szoktak kettesben eltölteni, ne legyünk rá féltékenyek, ne furakodjunk bele – pláne közéjük – mindenáron!

Így lesz jó a kapcsolatunk

Természetesen a tiszteleten túl a gyermekkel való kapcsolatot fogja meghatározni, mit szeretnénk belőle kihozni. Jó esetben ezzel már azelőtt tisztában vagyunk, hogy egyáltalán találkoznánk a csemetével. Nem kell mostohaszülőnek sem lennünk, ha nem akarunk, ott van lehetőségként a barátság, a laza haveri kapcsolat is. Szólíthat minket a keresztnevünkön, nem kell valami olyan megszólítást erőltetni – anya, apa, kismama, kispapa, újmama, újpapa –, amitől mindenki kellemetlenül érezné magát. Legyen egyértelmű  a helyzetünk, ha kell, tisztázzuk ezt az egész családdal. Kisebb vagy félárva gyermekeknél előfordulhat, hogy elkezdenek anyának vagy apának hívni minket, esetleg megkérnek arra, töltsük be a hiányzó szerepet: ez talán az egyik legmeghatóbb, legszebb pillanat az életünkben, ha késznek érezzük magunkat a feladatra, nem érdemes nemet mondani rá.

Semmit se erőltessünk!

Humorral, lazasággal, nyíltsággal a legtöbb helyzetet meg lehet oldani. Ha mi ráfeszülünk a témára, ha erőltetünk dolgokat, az mindig visszaüt, és előbb-utóbb veszekedés lesz. Ne féljünk ilyenkor veszíteni, hiszen az ellenfelünk egy meglehetősen összezavarodott néhányéves, aki maga is ellentétes érzelmekkel küzd: ha megkedvel minket, attól árulónak érzi magát, ha nyíltan utál, akkor másik szülőjének okoz fájdalmat, aki az új embert a családba hozta, és kvázi elvárja a jó viselkedést. Néha jobb egyszerűen csak jelen lenni, és nem irányítani mindenáron.

Lilla két gyermekkel nézett farkasszemet a bemutatásnál:

„Tíz- és hatéves mostohagyerekeim lettek, amikor hozzámentem egy elvált férfihoz. Végül arra jutottam, hogy hagyom őket kibontakozni. Megbeszéltük, hogy nem vagyok a szülőjük, és amikor ezt hozzám vágták, megmondtam, hogy nincsenek is ilyen céljaim, és nincsenek elvárásaim. Még az sem, hogy barátok legyünk, egyszerűen együtt kell működnünk az adott helyzetben. Ekkor megnyugodtak, és a kezdeti udvarias ellenállás, szótlanság helyét idővel átvette a kíváncsiság. Mivel nem voltam bunkó, csak olykor tartózkodó, ők kérdeztek, amikor késznek érezték magukat. Látták, hogy jól kijövök az édesanyjukkal, és kikérem annak tanácsát, megtartom a megszokott napirendet, nem bolygatom fel a kelleténél jobban az életüket. Ha korábban akartak hazamenni, nem sértődtem meg, akkor sem, amikor leszólták a főztömet és egy falatot sem ettek, mert ‘anya nem így csinálja’.  Azt hiszem, ettől lett végül baráti a viszonyunk, és egy idő után már mesét kértek, játszottunk, és rájöttek, nem veszélyforrás vagyok, hanem lett egy plusz emberük, akit nyúzhatnak.”

Forrás: ridikul.hu