Tökéletes út egy elcseszett párkapcsolathoz

Tökéletes út egy elcseszett párkapcsolathoz

Párkapcsolataink dinamikája végtelenül egyszerűvé válik, ha a felszínen zajló játszmák, próbálkozások, feltételezések és agyalások mögé nézünk picit. Olyan ez, mint amikor egy labirintusba tévedsz: rohangálhatsz benne fel-alá hosszasan, rengeteg különböző útvonalat választhatsz magadnak, de végső soron csak kétfelé haladhatsz: vagy a kijárathoz közeledsz, vagy a kiindulópontod felé tartasz.

Így járkálunk fel-alá, így játszmázunk oda-vissza, így keressük a helyes utat a kapcsolatainkban – sokszor annyira elveszve saját feltételezéseink és érzelmeink labirintusában, hogy magunk sem tudjuk, éppen kifelé haladunk a kapcsolatból, vagy a megőrzése felé teszünk fontos lépéseket. Olykor pedig tudni véljük, merre tartunk, valójában azonban pont az ellenkezője zajlik.

Párkapcsolati labirintusainkba persze nem csak úgy betévedünk, hanem többnyire mi magunk kreáljuk azokat. Sokszor azzal, hogy olyan dolgokat teszünk meg, amiket nem kéne, máskor pedig azzal, hogy olyan dolgokat nem teszünk meg, amiket szükséges lenne. Hajlamosak vagyunk kissé túlkomplikálni ezt az Élet nevű játékot. De a jelenség közel sem újszerű – Konfuciusz több mint két és fél évezreddel ezelőtt megfogalmazott gondolatát idézve: “Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük.”

Pontosan ezt tesszük párkapcsolatainkban és más emberi kapcsolatainkban is. Túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy az a pillanatkép, amit éppen látunk a másik emberről, tetszik-e vagy sem. És bár ez is egy fontos szempont, ám aki nem látja át az egész labirintust, az hajlamos leragadni egy-egy zsákutcában. Ezeket a zsákutcákat úgy hívják, hogy bosszú, egymás cseszegetése, elnyomás, érzelmi zsarolás, és még sorolhatnám hosszasan – de szerintem jól ismered őket Te is.

Megtanultuk elcseszni

Persze érthető, hogy könnyen elveszítjük a fonalat, hiszen megtanultunk jobban figyelni a felszínre, mint a lényegre. Megtanultunk fennakadni egy-egy gesztuson vagy kifejezésen, megtanultunk hosszan cipelni magunkkal régi sérelmeket, megtanultunk görcsölni azon, hogy mit gondolnak a többiek, megtanultunk értelmetlen csatákat vívni, hogy mentsük az önbecsülésünket.

És miközben hevesen vitázunk azon, hogy ki legyen a kapitány a hajón, és ki szerint merre kéne mennünk, elmulasztjuk észrevenni azt, hogy süllyedünk. Így halnak meg lassan – és többnyire végérvényesen – erősnek tűnő párkapcsolatok. Így válik idegenné két ember, akik egymástól várták a boldogságot. Mert egymástól várták, nem pedig együtt alkották meg azt – mint egy agyagedényt, amely formázás, simítás és díszítés nélkül nem más, mint néhány marék üledék.

Valahogy így vagyunk a boldogságunkkal is: minden rendelkezésünkre áll hozzá, csak éppen vagy a munka hiányzik, vagy a hogyan. Ha nincs befektetett munka, ha nincsen meg a tényleges elköteleződés a párkapcsolatban, akkor teljesen mindegy, hogy van-e lehetőség a változásra, nem lesz változás. Ha pedig a hogyannal van a gond, vagyis a megfelelő módszer hiányzik a változáshoz, akkor nincs az az elköteleződés, ami eredményt hozna. Lehetsz Te bármilyen lelkes, nem fogsz tudni felásni egy betonplaccot homokozólapáttal.

A jó hír viszont az, hogy mind a befektetett munka, mind a megfelelő módszer megtalálása terén képesek vagyunk a fejlődésre. Persze egy képesség megléte és egy képesség alkalmazása két különböző dolog – ezért sokan el sem jutnak az utóbbihoz. De vajon mi az oka ennek?

Könnyű lenne a lustaságra fogni a dolgot, és bár némi igazság van is benne, viselkedésmintánk sokkal inkább egy nagyon elcseszett hitrendszerből ered.

Forrás: hasznaldfel.hu