Tíz év együttlét után még mindig szerelmes vagyok a férjembe

Igen, még mindig. Persze a cinikusok most felhörrenhetnek, és az öklüket lengetve kiálthatják: Mi az a tíz év? Megesett már... Én meg azt mondom, hogy tíz év nem kevés! Sőt, amikor a kapcsolatok is sok esetben csereszabatosak, és

a párok előbb mennek szét, minthogy megpróbálják menteni a menthetőt, akkor kifejezetten maratoni távnak tűnik.

Egyébként sem értem ezt a hozzáállást. Mit akar olyankor mondani a másik, amikor elhagyja a száját az a mondat: Tíz év az semmi! Vagy öt vagy három. Teljesen mindegy. Valaki megosztja vele, hogy jól érzi magát a bőrében, boldog a kedvesével, erre neki az a válasza, hogy ne félj, nem tart sokáig? Mert voltaképpen ezt üzeni. Cinikusan, kárörvendően és nem utolsósorban rosszindulatúan. Na, erről ennyit, mert nem is ez a lényeg, csak eszembe jutott, mert pont nemrég döbbentem meg egy ilyen reakción.

Tíz éve szeretlek

Csak halkan mondom, csak szégyellősen, de azért büszkén, hogy én még mindig szeretem a férjemet. Tökéletesen emlékszem az első találkozásunkra és arra, mit gondoltam, mit éreztem akkor. Nem, nem villámcsapást, inkább valami megmagyarázhatatlant. Pontosan magam előtt látom a szituációt és még most, ennyi idő után is egy mosoly kúszik a számra, ha visszagondolok rá. Meg mindarra, ami azután jött. A félszeg ismerkedésre, az érzelmek elharapózására, a pillangókra a gyomromban. Jó volt.

Ennek már sok éve. Azóta összeházasodtunk, gyermekünk született. Középkorúakká váltunk. De mégis az a tíz évvel ezelőtti érzés nem vált semmivé. Hiába tekerjük a mókuskereket, hiába rohanunk, hiába sokszor vagyunk fáradtak és megyünk néha mi is egymás idegeire, a lényegen ez nem változtat. Még mindig örömmel ébredek a férjem mellett, és ha késő estig dolgozik, akkor is megvárom, hogy együtt aludhassunk el. Még mindig napi szinten megérintjük egymást: egy röpke csók, egy simogatás többet ér sokszor, mint ezernyi szeretlek.

Még mindig megdobban a szívem, amikor valahol találkozunk, jön felém, én meg csak nézem és mosolyog a szívem, hogy ő a férjem - de jó pasi!

Szeretem őszintén és nagyon mélyen. Ez már nem az a tűz, ami a kapcsolatunk kezdetén tombolt köztünk, sokkal inkább egy stabil és nagyon elemi érzés. A részemmé vált. Nem mondom, hogy nem tudnék élni nélküle – mert ha úgy alakulna, akkor élnem kéne nélküle –, de most el sem tudom képzelni, milyen lenne.

Ha megkérdeznéd, hogy ugyanaz a hév jellemzi-e a kapcsolatunkat, mint hajdanán, azt válaszolnám, nem feltétlenül vagy inkább nem minden nap... de, ha arról van szó, bizony a szunnyadó parázs is könnyedén lobogó lánggá szítható. Nem is kell hozzá sok...

- Könnyű Katát táncba vinni – mondaná erre a nagymamám, én pedig valóban boldogan libbenek a táncparkettre még tíz év távlatából is.

Forrás: she.hu