Terjed egy fotó, amit csak az anyák értenek

Az oldalon megosztott fotót alig két nap alatt több mint negyvenezren osztották meg, és több cikk is született a témában különféle baba-mama oldalakon. Brandy Ferner a képet egy étteremben készítette. Kísérőszövegében arról beszélt, hogy ez a fajta elszigeteltség a legtöbb anya számára fájdalmasan ismerős, és fontos szerepet játszik a szülés utáni depresszió és a szorongásos tünetek elmélyülésében.

"Ez a nő egy órán át sétált fel-alá az étteremben a babával, míg a családja jóízűen lakmározott, poharazott és beszélgetett. Egy órán át senkinek nem jutott eszébe, hogy átvegye kicsit a babát, hogy az anya csatlakozhasson egy fél órára a társasághoz. Nem gondoltak arra, hogy ez az ember valószínűleg hónapok, esetleg évek óta nem evett egy tál meleg ételt egy ülésre, és talán most jólesne neki" - írta Ferner. Majd hozzátette: nem véletlenül homályos a kép, hiszen nem ezt a konkrét családot akarja pellengérre állítani, hanem a jelenségre mutat rá.

Nem véletlen, hogy a kép döbbenetes gyorsasággal kezdett terjedni, hiszen akinek gyereke van, jól ismeri az érzést: a családi, baráti rendezvényeken mindenki önfeledten szórakozik, ő pedig az etetőszékben öt percnél hosszabb ideig megülni képtelen, kúszó-mászó csecsemővel vagy épp a totyogóssal matat valahol a közösségtől messze. Beszélgető távolságon kívül, gyakran éhesen és szomjasan.

Vajon mi van a kép mögött?

• A kimondatlan elvárás, hogy az anya az elsődleges gondozó, az ő dolga a gyerekkel való törődés.
• Az apa vállrándítása: "Á, a nők jobbak ebben - meg amúgy is, majd szól, ha nem bírja" - ebben persze van némi igazság, hiszen néma gyereknek anyja sem érti a szavát. De azért mégiscsak jobban esik az embernek, ha nemcsak akkor kap segítséget, amikor szól - hanem érzi, hogy a szerettei figyelnek rá, és nem hagyják magára.
• A családi felelősségvállalás hárítása: "Ő vállalta, foglalkozzon vele ő!" A nagyszülők, nagybácsik és nagynénik legfeljebb megcsiklandozzák egy kicsit a gyerek talpát, ha elsétálnak mellettük...
• A tudatlanság a gyerektelenek részéről: biztos jól elvannak, kár volna zavarni. Egyébként is hős az, aki ilyenkor egy-egy húsz percre átveszi a kicsit, hogy az anya is pihenhessen, ehessen, ihasson - és legfőképpen beszélgethessen egy kicsit.

A szabad percek létfontosságúak egy anyának...

Mert szüksége van rá, hogy egy kicsit ő is felnőtt embernek érezze magát. Hogy kapcsolódni tudjon kicsit a környezetéhez - a családhoz, a barátokhoz -, hogy a közösség részének érezze magát, és csökkenjen a szakadék a régi és az új élete között. Hogy néhány órára ne csak anya legyen, aki 24 órás szolgálatban áll, hanem társ, barát, társaság, ember. Nagy szó ez annak, akinek az a kikapcsolódás, ha egyedül mehet ki vécére.

Mióta gyerekem van, én is értem a képet, és - ó jaj! - nagyon is érzem a mögötte rejlő apró nüanszokat is. Hányszor éltem át én is hasonló társas magányt, teljes elszigeteltséget, és istenem, micsoda öröm volt egy-egy olyan barát, aki ilyenkor átvette egy kis időre a gyereket!

Már akkor elhatároztam azt, amit a fenti kép terjedése tovább mélyített bennem: ha az én rokonom, barátom lesz hasonló helyzetben, hagyni fogom elhűlni azt a húslevest és megmelegedni azt a sört, és bizony odamegyek. Segítek, amit tudok. Ha másban nem, hát abban, hogy legalább ne egyedül üljön ott a gyerekkel a - kialvatlanság fátylán át alig látó - magányos anya...

Forrás: she.hu